#holnap tali

Vannak akik női megérzésről beszélnek. Mások úgy gondolják, hogy a férfiak is élnek át hasonlót. Ő egyszerűen kegyelemnek tekintette.

Gondosan először a jobb lábát letéve kelt fel ágyából.

Mosakodás közben végigfuttatta mit vehetne magára, amivel azt fejezi ki, amivé lett. Nem amivé szeretett volna válni, hanem ami valójában.

Smink mellett döntött. S noha gyűröttre aludta magát, nem igyekezett elfedni az eltelt 15 év fájdalmát és örömteli pillanatait.

Nem tudta miért, de érezte, sőt pontosan tudta, hogy mekkora esély a mai nap kegyelme.

Valakivel, valahol, valamiért találkoznia kell.

Ekkor még nem tudta, hogy önmagával.

Mielőtt kilépett volna az ajtón – összefoglalta aznapi meglátásait az életről, szerelemről, szenvedésről és ebben önmagáról – mert tudta, nem sikerekre, hanem megosztásokra van szüksége a világnak.

Egyáltalán nem az a fontos, amit elért – hanem amit nem sikerült és ahogyan ez hatott rá.

Amikor belépett a gyűlést erem előterébe a hangra lett figyelmes.

Arra, amit ezer és ezer közül ki tudott volna választani, mert a lelkének a hangja volt ez.

Annak az embernek a hangja, aki megszelídítette, elfogadta, szerette, megszidta, mellette állt majd elment mellőle.

Hogy melyikük lépett ki először ebből nem tudni. A lényeg a szakadás volt. A lelki szimbiózis megszakítása – amit követően megtapasztalta, hogy most már egyedül is ellesz. Önmagától soha nem lett volna képes elindulni. Ahogy felnőni sem.

És tizenöt fájdalommal, hiánnyal átitatott év után, újra hallotta ezt a hangot.

Élete első pánik rohama volt.

Egyszerre kővé váltan maradt volna és menekült volna ebből a nem várt helyzetből.

Mindenre számított, kivéve ezt.

Percekig latolgatott behunyt szemmel, majd felállt és kifutott.

Mert nem voltak szavak annak a kifejezésére, amit érzett és tudta, hogy a másik is érez. Ehhez nem kellenek szavak, vagy fizikai közelség. Hanem valami olyan csatorna, amit az emberek többsége nem használ, mert nem ismert még fel.

Lehet, hogy utolsó földi esély. Lehet, hogy élhetett volna is vele – de egészen biztos, hogy így volt a legjobb.

Mert megvan az ideje a találkozásnak, az örömnek, a hiánynak, a szenvedésnek, a közlésnek, a hallgatásnak, az életnek és a halálnak.