Tizenegy-tizenkét éves lehettem.

Mindig egy kicsit több és kicsit más, mint a többiek.

Míg a lányok harminc, én negyven.

Mikor végre ők negyven, én ötven. 

Sportolóként ez normális.

Az izom nem húz keveset, de a mérleg az számokról beszél.

Rámadta a habos-babos álomcsodát, amelyet nem erős, élettől duzzadó, mindent megoldó, semmitől sem visszarettenő, fa tetején leskelődő lányecskáknak terveztek, hanem azoknak, akik mindig tízzel kevesebbek, négy árnyalattal fehérebbek, gyengék és kedvesek és még az árnyékuktól is rettegnek.

De ezt anyu nem tudta.

Neki én voltam a királylány.

Kicsit piszkos, mindenhol sebes, szófogadatlan és öntörvényű, de örök királylány.

Valaki aznap szintén ugyanolyan ruhába öltözött.

Talán más észre sem vette.

Talán másnak fel sem tűnt, ami nekem aznap az életembe került.

Ugyanis akkor szembesültem először a másságommal.

Akkor tudatosult bennem először, hogy vannak lányok és én.

Van báj és kecs és vagyok én.

Van félelem és életképtelenség és vagyok én.

Rossz tükör volt.

Szerettem volna azon a felén állni, ahol maguktól intéződnek el a dolgok. Csak mert fehér a ruhám.

Szerettem volna ha nem tudom a befőttes üveg tetejét kicsavarni, mert nincs erő a csuklómba.

Szerettem volna ha belátnak a szoknyám alá, amikor tolvajlétrát tartanak, hogy feltaszigáljanak és rángassanak a fa tetejére, ahonnan aztán azonnal le is kell hozzanak, mert pánikroham tör rám a magasban.

És a fene egye meg, szerettem volna életemben egyszer igazi királylány lenni.

De a szerepeket nem lent osztogatják.

Az alabástrom bőrrel születünk.

A félelem képtelenné tesz a szeretetre.

És sehol sincs olyan kilátás, mint a fa tetején.