Hónapok óta figyellek.

Egy szót sem szólok a posztjaidhoz, csak feszülten figyellek.

Tökéletes az életed.

Szép vagy, okos, csinos, körbeutazod a világot. 

Gyerekeid csodálatosak.

Szép a mosolyuk, jól nevelten átkarolják egymást, hálásan simulnak hozzád minden egyes fotón.

A férjed szeretetteljes és szerelmesen pillant rád.

Azt hiszem csodállak benneteket.

Ma végre évek óta először összefutunk.

Véletlen találkozás, nem készülhettél fel rá.

Ahogyan én sem.

Tudod kedves, már az első benyomás megdöbbentett.

A gyerekek nem annyira tökéletesek. Lökdösődtek és csúfolkodtak egymással éppen, amikor bekanyarodtatok. Szerintem időd sem volt lecsillapítani őket.

Ami téged illet - meg kellett állapítanom, hogy rendkívül fotogén vagy.

A valóság köszönő viszonyban sincs a képeid által visszaadott idillel.

Nem részletezem, hiszen te magad is tudod.

Emiatt a sok kép.

Mintha meg szeretnéd győzni magadat arról, hogy mégiscsak érsz valamit.

Alig mertem odalépni hozzád.

Mint az üveg gömb a mesében - ha megérintem, darabokra törik. Ez jutott eszembe.

Nem álltam készen a törésre.

Megleptél a családodat sújtó tragédiával.

Betegség, vesztesség, rosszul működő házasság, stressz, magány.

A képeidre gondoltam.

Ahol mind elfoglaljátok helyeiteket, mint az uralkodó család.

Mindenki tökéletes szögben a kamera előtt.

Has behúz, kevésbé előnyös oldal elrejt, probléma a szőnyeg alá seper és mosoly.

Amíg össze nem futottunk - vesszőparipám volt tökéletes életed.

Ha nem volt kedvem kimozdulni - azon gondolkodtam, vajon mit szólnál.

Ha neveletlenkedtek a gyermekek - megjelentek előttem gondolatban a tiédek.

Ha nem úgy öltöztek ahogy szerettem volna - addig kutattam a szekrényben, amíg meg nem ütöttem az általad állított mércét.

S ha a hajuk elnőtt - addig nyüstöltem, míg el nem rángattam őket fodrászhoz. Hiszen a tieid mindig olyan jól fésültek.

A jelen közösségi oldala a kilencvenes évek topmodelljeit ábrázoló és bemutató képes újságok álomvilágára hajaz.

Irigyeljük egymás berendezett valóságát.

Miközben karnyújtásnyira tőlünk a valódi boldogság.

Amiben a gyerekek lehetnek borzosak és olykor kezelhetetlenek.

Ahol egy falusi látogatás is ütheti Kuala Lumpur színeit.

Ahol a kerek fenekem pont annyit ér, mint a gondosan elrejtett rövid lábaid.

És ahol a férjem néha pont azt és úgy csinálja, ahogy szeretem.

Nem ítéllek el.

Te nem engem, te magadat akarod hülyíteni.

Hogy a hálód fogságába kerültem, az saját korlátoltságom jele.

De a mai nap felnyitotta a szememet.

Nem a külsőt, hanem azt a belsőt, amely mélyen bennem él.

Mától már nem téged leslek.

Hanem csakis magamat.

Megkeresem a hibáimat és simogatással finomítok rajtuk.

Szembenézek magammal és az enyéimmel és elégedetten elmosolyodom.

Hiszen mától már tudom - nem belőled, hanem csakis magunkból kell kiszeretgetnem a maximumot.

Mi együtt vagyunk nagyok.

De csak mesebeli varázsszavakkal és eszközökkel - mint a szeretet, tisztelet, megbecsülés, összetartozás, öröm, hála, kegyelem.

mától majd másként...miértünk.