Ma van az ötvenkettedik születésnapom.

Nem kell bemennem. Szabadnapos vagyok.

Dolgom semmi.

Persze moshatnék, vasalhatnék, elrendezhetném a szekrényeket, főzhetnék és süthetnék, elmehetnék vásárolni - de valahogy egyik programnak sincs súlya.

A gyerekek már nem élnek velünk.

Egyetemen mindkettő.

A harmadik dolgozik.

Három gyermek...ezt is ki hitte volna húsz évesen, amikor megismertem Gábort.

Csak egy kávéra hívott - aztán végigkávéztuk az életet.

Persze nem mindig boldogan. Volt, hogy a cukor fogyott el, volt, hogy a kávéfőző adta be az unalmasat és volt, hogy már hányingerünk volt a kávé szagától is.

De mindig volt egy újabb nap. Amikor újra lehetett kezdeni.

Első alkalommal ügyvédet kerestem.

Második alkalommal a problémát akartam megoldani.

Sokadik alkalommal már fejlődési szakasszá szelídült. Nem jelentett problémát.

Ezt a napot az újraértékelések napjává szeretném avanzsálni.

Mindig rohantam.

Szerveztem.

Dolgoztam, küzdöttem.

Álmodni nem volt időm. A megvalósítások meg másoké voltak. Az enyéimet mindigis háttérbe szorítottam.

Aztán arra gondoltam, hogy 52 évesen az ember lehet önző is.

Ma megkeresem az álmaimat.

Azokat, amik csak az enyémek.

Ha már egyáltalán vannak...

Vissza kell mennem az időben.

A húszéves önmagamhoz aki önmagát és az élet értelmét kereste.

A harmincashoz, aki fiatal akart maradni.

A negyveneshez, aki túlsúlynak minősítette a nőies formáit.

És az ötveneshez - aki rájött, hogy egyedül maradt.

Páros magány a javából.

Az ágy közös, a párna nem...

Egy szempillantás volt az egész.

Tegnapok és mák.

A holnapra vigyáznom kell.

Azon még alakíthatok. A kezemben van.

Most már csak azt kéne megtudni, hogy hol vagyok én.

Húszévesen - ki vagyok, ötven évesen - hol vagyok...

Hát nem humoros?

A kérdés ugyanaz, csak a feltevés módja változik.

És talán a súlya.

Mert rövid az idő.

Itt már nem ajánlott megváltani a világot - mert becsípődhet a nagy erőlködésbe az ember dereka.

Bőven elég, ha talál egy idealistát, aki mögé felsorakozhat.

Már ha rájön, hogy hol is van ő.

A szerepek, feladatok, feladott álmok és elcseszett valóságok függönyei mögött.

Mert ott rejtőzködik az ember.

Múltja, jelene és jövője elől - mintha meg tudná állítani az időt.

Miközben meg az idő nincs. Esélyek vannak és döntések. Ennyi az élet. 

És mindvégig - az Élet célja, maga az élet.