A lányom ugyebár, elérkezett abba az életkorba, amikor leginkább a csillogás, villogás, külsőségek és kézzel fogható dolgok nyomnak a latba.

Óvis korig igazán csak anyuka létezett. Ő mondott nagyot, igazat, értékeset. Szép volt. Olyan vagy nekem édesanyám, mint egy meleg leves. Mondogatta. Még mai napig mondja néha. Anya, letöröltem a levest a számról. Igaz nem haragszol? Az éppen olyan, mintha a puszidat töröltem volna le. Mert te a leves vagy... - érted anya?...
Most, hogy kisiskolás - lát is hall is mindenféléket. Környezetünk, a média, a külvilág tele de s tele van olyan nőkkel, akiknek számít a külcsín. Adnak erre, tesznek ennek érdekében, megélik és átélik, visszaélnek és beleélnek női mivoltukba.
Ezzel szemben én, az anya, az elsődleges refenciaszemély ennek a nyíló rozsaszálnak az életében, tele vagyok ellentmondásokkal. A világ és közöttem óriási szakadék van. Nem élem a trendet, nem gazdagítom a nagyhatalmakat, nem élek a fogyasztásért - vagyok. Vagyok, aki vagyok... - ahogy a Jóisten mutatkozott be Mózesnek a hegyen.
És akkor jön a gyermek a nagy ártatlan mindentkifűrkésző szemeivel és kérdi, firtatja, vitatja: anya, te miért nem? De anya szép vagy, miért nem te is? De akkor ők miért és te miért nem? Nem érzed rosszul magad? Más vagy? Ha igen, miért anya?
Tudod, néha - sokszor - általában - rendszerint - szeretném ha te is állandóan szép akarnál lenni és nem csak normális... a normális az olyan barna. a szép meg rozsaszín. érted anyuci?
Tükröt tart.
Értékrendeket ismételtet át.
Megtanít hitelesen képviseltetni, megélni és kifejezni.
Újra és újra rájövök, hogy AZ nem én vagyok. Nekem nem AZ az útam, hanem valamiért éppen ez.
De azt hiszem nem tudtam még meggyőzni felőle.

Amikor a segítő szakma mellett döntöttem - nagyon sokféle valósággal találkoztam.
Tudod, amire az angol mondja jól, hogy real life és nem mi az elcsépelt, elhasznált, kiélt, elherdált Való Világ kifejezésünkkel, ami mára már egy helytelen branddé nőtte ki, vagy le magát.

Voltam sérültekkel, betegekkel, halállal tusakodókkal, lelkileg és szellemileg beteg emberekkel, árvákkal és szenvedélybetegekkel - szegényekkel és nyomorgókkal, valamint hajléktalanokkal.
Ebben a sokféle valóságban találkoztam az Élettel.
Hogy milyen az, amikor minusz 13-ban nincs takaród, amikor nem ettél három napja és a jó a kenyérhéj is a szemétkukából, amikor egy akármilyen anya jó lenne, csak lenne, amikor úgy fáj valami, hogy már az élet sem kell.
Azt hiszem akkor lettem ilyenné.
De az ilyeneket az ember nem tudja elmesélni.
Pláné egy gyereknek nem. Pláné a saját gyermekének nem.

Mostanában is gyarkan találkozom a valósággal.
A nagymama valóságával, aki rákos. Betegen neveli a fia 2 gyermekét - a fia a börtönben még 2 évet, a fia felesége valahol a világ végén, önmaga elől menekülve - a 2 gyermek a mamával, aki 242 lejből neveli őket, plusz a kétszer 42 lej gyermekpénz. Ha nem is tudsz számolni, kikövetkeztetheted, hogy mennyi az annyi. A kislány beteg. Két éves, de súlyos tüdőbeteg. A gyógyszereit SOHA nem tudják kivenni, mert nincs miből. A mama nem csak őket rendezi. Nevel még hármat. Ők a lánya gyerekei, aki szintén elmenekült. És este éhesen, ezek a csepp tizenéves gyerekek azt mondják mamának, hogy nem vagyunk éhesek, csakhogy maradjon reggelre egy falat kenyér Tündikének. És mama eltemetett már egy gyereket. Megfertőzték a korházban. Ő hív virus miatt húnyt el. Így segített rajtuk a rendszer - egy gyerekkel és egy elviselhetetlenebb fájdalommal lett kevesebb és ugyanakkor több.
Nem tudom hova vihetném őket.
Méghogy mindenkinek van ebben a világban helye...
Ugyan...
És hol is van az????
Hogy tudjak nekik is szólni!

Vagy a másik valóság.
Mindkét szülő dolgozik. Szintén 5 gyereket nevelnek. Éheznek, mosogatószerrel mosnak - ha van, s ha nem, hát vizzel - nincs cipő. Mert hiába vigyáznak...
Nincs enni - de nem mennek ingyen konyhára - tudja lelkem, olyan sok a nyekezsita - mi legalább minden nap eszünk valamit, de van itt olyan is, aki csak háromnaponta jut ételhez. Ha marad, megyünk mi is. De ha nem, hálát adunk Istennek a kicsiért is.
Mondja dolgozik. Gazdagoknál takarít.
- az arckrém többe kerül, mint mi amennyiből heten élünk egy egész hónapban. és nem sajnálom, csak véletlen láttam meg. be volt dobva a számla a szekrény mögé. háromszor kellett elolvassam. nem értettem. és akkor elfelejtenek pénzt adni. pedig mi már nem ettünk napok óta és ott vannak a számlák és az iskolába is kell a pénz. és akkor este jönnek haza. és én ülök és várok a kapuban. és közben sirok szégyenemben. mert megalázó. és akkor mondom - doamna, nagyon kell a pénz. mire ő - nincs annyi kessem, jöjjön vissza hétfőn, odaadom. és sirva megyek haza. mert ő nem tudja, hogy nekünk az a kenyérpénzünk. nem érti...