2013. április 25., csütörtök

Újabban van bennem, körülöttem általam az a jajj de rühellem konstans állapot - hogy kések el, nem érek el sehova, nem leszek kész semmivel - határidő határidőt ér és kell a minőségi idő az igazán fontos dolgokra. Gondolkodtam rajta, hogy kinek, kifele akarok megfelelni. Miért sietek, rohanok, vállalok. És a legrosszabb az, hogy magamtól magamig tartanak az elvárások. Mert ezeket a legenhezebb jóllakatni.
Soha nincs idő a következtetések levonására, a felszusszanásra, a bemosakodásra és kimosakodásra, a ráhangolódásra. Rohanás van, aztán feladat, aztán rohanás, aztán újabb feladat. És így marad el a jelen is, amikor azon agyalok, kattogok - hogy hogyan tudjam jobban menazsálni azt a feladatot ami rám vár.
Van az a felhívás - melynek abszolút az igazsága. Ha sok a dolgod, rohannod, sietned kell - állj meg, tegyél le mindent és meditálj egy órát.

A meditációról jut eszembe - a gyermekkor. Nyári délutánok hosszú csendje. Amikor állt az idő a levegőben, mint Dali festményein - és gyermekként csak annyi dolgod volt, hogy hallgasd, hogyan nő a fű. Nem kellett külön órákra rohanni, programokon részt venni, unalomtól  - neonfény megvilágította játszóházakba menekülni. Hanem végig kellett heveredni a fűben és bámulni az eget.

Egyetemistaként egy ízben be kellett számoljunk kedvenc időtöltésünkről. Mindenki valami rettentesen okosat mondott.
Hogy olvasni, meg múzeumba járni, meg önkénteskedni meg tanulni szeret. Az egyik leánka - erre azt mondta: én bambulni szeretek. Soha nem felejtem el a tanár megrökönyödését. Mi kacagtunk ahogy a szánkon kifért, ő pedig a bambulással nem igen tudott mit kezdeni. Magyaráztatni kezdte hát - hogy mit is ért azalatt. Amit értett - ma divatosan meditációnak hívjuk.
A megállás, elsendesedés, a most, a jelen, a pillanat varázsa, a megtisztulás, jelenlét. Ez a bambulás. A lenni ige falusi válfaja.

Lakik a szomszédomban egy tanár...

Mindig lakott. Annak idején minket is küldtek hozzá. Felnőtt fejjel, tudom már, ez egy hálózat volt. Egy igazi maffiabanda.
Ugyanis volt egy matektanár. Aki konkubinázsban (vadházasságban) élt egy tanárnővel. Aki történetesen abban az iskolában tanított, ahol az egész negyed gyerekserege tanult. És MINDANNYIUNKAT járattak matekre az urához. Mert szólt a matektanárnőnek, hogy vágjon minket, Adjon rossz jegyeket - csakhogy a szülők a nyarukat jó nyugodtan elbaszhassák a pénzükkel egyetemben a különórára.
És a matek tanárnő adott. Mert szolidarizált. Kell nyárára is a betevő falat...
És mentünk Béla bához, a Jósiten nyugosztalja békében.
Ült a hátsó szobában. Pont oda nyílt az ablak, ahol a barátok marhultak a hegyen. Úgyhogy semmit nem tudtál figyelni. Ette a kompótot. Nagy bajussza volt és azon csurgott le a meggylé. Halk szavú volt, választékosan beszélt és állandóan lehülyézett.
Maga semmit nem tud.
Maga nem is figyel.
Érdekli ez egyáltalán magát?
Át akar menni? Mert hogy zseni nem lesz magából az biztos... - mondta.

Az óra ára egy csomag KENT vagy MARLBORO volt. Akkoriban nem lehett kapni, csak BT-t kalap alatt, de anyuék hozattak, csak menjen a matek. Az közbe ment volna, ha nem működött volna a maffia. Mert órán ezt csináltuk. A barátaink játszadozásának alapzaja mellett végighallgattuk, hogy szamarak vagyunk, passzívan elszívtunk öt szál cigit és megoldottunk néhány uncsi egyenletet.
Nekem volt egy túlélő stratégiám. Először végigolvastam a könyvcimeket a polcon. Aztán memorizáltam, végül teszteltem magam.
Hatodik könyv - Ábel Amerikában. Tizenhetedik könyv - Ady Endre Összes versei. stb.

Mennyivel jobban ment minden a fűben. Ott fejlődtünk igazán. Hétkövezés közben - amikor csapatban kellett játszani - rá kellett jönni, hogy ki miben erős, én miben vagyok jó - ezt meg is kellett mutatni. Fogózás közben, görkorizás közben - amikor mentőzfogóztunk, csapágyasszekerezés közben, amikor úgy dobált az örűlt vénasszony az elsőről üres borkánokkal, hogy sasszézni kellett, nehogy elkapjon. Mna - az volt a matek és az élet.

Én ugyanis annak vagyok a híve máig - hogy a gyermeknek elég sokáig ezekben a helye. Nézem azokat, akik ide járnak a szomszédba - külön órára. Sápadtak, véznák, szomorúak és lógnak a végtagjaik. És elnézem a mi zsiványainkat, akik a blokk előtt játszanak. Állandóan mozgásban vannak - hol göri, hol hajtány, hol bicikli, hol labda, hol hunyó és fogó. Ez kell. Sokáig ez kell a gyereknek. Nekem kínszenvedés kint üldögélni - mert egyedül ugye nem csaphatom ki. De tudom, hogy jobb és több ez, mint akármelyik különóra. Mert fejlődik és tanul. Életet és igen, mateket is.

Lesz aztán idő arra is bőviben, hogy eljárjon oda, tanulni azt, amit megszeret.
De egyszer az alapok kellenek.
Hogy mindenben legyen ügyes, merjen, akarjon - legyen vakmerő és magabiztos.
Mert ez az igazi élet. Nem a lexikális magabiztosság.
Mert az csak akkor biztos, ha erre a talajra épül. Különben kártyavár.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése