2013. április 6., szombat

Mutatják a hírekben, hogy Buzăuban elütöttek két kiskorú lányt, testvéreket.
A teherautó soföre, kiugrott az autóból és elkezdte az ujraélesztést.
Emberek gyűltek össze, előkerültek a telefonok - okosok és kissé butábbak. Na de ne ijedj meg - nem az elsődleges funkciójuk teljesítése végett - hanem a másodlagos kiélése érdekében. Mindenki nekifogott fényképezni, filmezni. Élesben mártogatták a vért.
Éppen arra járt két diplomáciai konvoj. Húsz perc telt el a balesetet követően.
Megálltak és azonnal segítséget nyújtottak, ahogy az illik, kell és természetes.
Kérdezték a népet - mikor hívták a mentőt.
Kiderűlt, hogy senki sem telefonált a mentősöknek...

Utóhang:
az egyik kislány életét vesztette.
A másik súlyos sérülésekkel, korházi ápolás alatt áll.

Tanúlság:
amióta a világ világ - mindig voltak mártogatók.

Olvass vagy filmet nézz végig.
Valakit bitófa alá visznek - kint a nép. Dobálják, élvezik, nézik - a máglya alatt tömegbe verődnek, vagy napjainkban - drámák, balesetek, katasztrófák éhes szemtanúi.

Elítéled?
Igen. Én is.

De a gyereked mit tud az ilyen helyzetekről?
Te - hogyan cselekedsz egy ilyen helyzetben?
Ismered-e az elsősegélynyújtást?
Tudnál-e segíteni bajba jutott honfitársadon?
Vagy filmezni szoktál? Netalán fényképezni?
Sőt - megosztani, hogy lájkolhassa mindenki.
Érzed-e a másik ember fájdalmát?
Bele tudsz-e szagolni abba, hogy várják haza valahol. Valakinek szívszakítóan hiányozni fog. Vagy ha senkinek sem, akkor miért is nem.
Érzünk-e még egyáltalán valamit?
Vagy már nem divat. Inkább a fényképezés és megosztás - na meg az elmaradhatatlan lájkdömping a menő?

Mindenkiben vannak emlékek, történetek balesetekről - amit látott. Ahol mártogatóként volt jelen. Jelen volt-e egyáltalán? Ő volt aki megmentett, vagy ő volt aki elsétált. Vagy jó helyen, jó időben, jó szögből kattintott?
Az ilyesmi a kultúra része. Mentalitás - nevelés kérdése.
Hogy valaki fekszik az út szélén. Minuszban vagy pluszban - és én mit teszek. És mennyi is a reakcióidőm.
Én magam is kaptam meg ötvenes férfit minusz tízben reggel fél nyolckor a város egyik legforgalmasabb sugárútján összeesve - úgy, hogy hozzávetőlegesen kétszázan elmentek mellette. Azt hihették részeg. Na és akkor? Azt bűntetni kell? Netalán halálbűntetés jár érte? Akkor miért nem kövezik meg? Hogy hamarabb menjen? Egyszerűbb lenne - nem?
A lányokat - miért nem ütötték agyon.
Vagy a szenvedést filmezni a mentőhívás helyett kisebb bűn lenne? Mullasztás?
Értem.

Dehogyis értem.
De lassan már semmit sem.
Nem divat az érzékenység, az empátia, a segítőkészség.

Amikor Budapesten a kilencvenes években felültem a metróra - az egyik megállóban felszállt egy idős, jólápolt, fiatalos hölgy. Azonnal felugrottam és ahogy jólnevelt kislányhoz illik - át akartam adni a helyem. Mondtam - tessék helyet foglalni.
Akkora patáliát csapott, hogy a bőr magától vált le a képemről.
Hogy mit képzelek én, nem szégyelem magam. Hát ő öreg?
Nem gondoltam. Csak én ósdi és nem evilági.
De azóta sem hagyom alább.
Én a MAGAMÉT megteszem. És gondoskodom róla, hogy a gyermekeim, a megfelelő időben ugyanezt tegyék.
Jó lenne ha egyet mindenki seperne a háza táján.
Talán kevesebb szomorú, sőt - kétségbeesett ember lenne közöttünk. És a világ is egy élhetőbb hely lehetne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése