Amióta sérültekkel és hozzátartózóikkal dolgozom gyakran gondolkodom el visszatekintve is az élet nagy összefüggésein, amik ide sodortak engem.
Iskolai éveim alatt két tanárom is volt, akik sérültek voltak, de sajnos egyik sem tudta képviselni önmagát - hiszen nem jutott el az önelfogadás elég magas szintjéig. Nem kötött barátságot önmagával és saját korlátaival, amik ellenére ugyan élhetett (volna) egy teljes és boldog életet.

Ötödikben volt egy zenetanárnőnk, csodálatos kis teremtés, akinek nagyon súlyos csipőficama volt. Nehezére esett a járás és fájdalmai is voltak a kor előrehaladtával.
Amikor bennünket tanítani kezdett, már pályája vége fele járt.
A beilleszkedésre képtelen nebulók csak Bice-Bocának csúfólták.
Talán nem tették volna, ha megfelelő módon képviseli önmagát azzal a betegséggel együtt, amiben élt.
Akkoriban ugyanis, a kommunizmus alatt nem éltünk megfelelő módon együtt a sérültekkel. Amikor konstatálódott államilag, hogy sérült gyerek van a családban - a felülvizsgáló komisszió, élén a szakorvossal mindent megtett annak érdekében, hogy a családot meggyőzze afelől, hogy a sérült helye nem közöttük, hanem egy megfelelő intézményben van.
Mindezt párt adta nyomásnak köszönhetően, hiszen az államnak nem eltartottakra hanem komoly termelőerőre volt szüksége.
Akik hajlottak a rábeszélésre, rettenetesen megjárták. De ez nem is téma, hanem szörnyedelem. Hogy türtük, elfogadtuk, megéltük és hatását ma is érezzük csendben, sunyiban, meghúzódva.
Az ilyen szakorvosokat törvényszék előtt kellett volna elítélni és megbüntetni. Akár az SS tiszteket. De mindegy.
Szóval a kis tanárnő.
Aranyos, de már életét is megunt tanár volt.
Aki nem használta ki soha az állapotában rejlő potenciálokat.
Hogy elmagyarázza, közelebb hozza, megértesse velünk azt, amit ő, sérültként átél. Hogy ezáltal változhasson a még rugalmas felfogásunk, gondolkodásmódunk, hozzáállásunk.
Hagyta hogy Bice-Bocázzák és ezt osztályismétléssel honorálta.
Nem értettem.
Most már hajlok affele, hogy megértsem.
Tova 2o év távlatában ugyebár...

A második pedagógus egy fantasztikus elme volt.
Liliputi, törpe.
Na elméjének szárnyalása sem erre a területre korlátozodott. Hanem a lexikális ismeretek halmozására.
Egyszer beszélt nekünk arról, hogy beteg és akkor is azt hazudta, hogy leesett. Szóról szóra leadta a Bádogdob regény főhősének történetét - hiszen nem hitte, hogy valaki is ismerheti a regényt közülünk. Nekem a kedvenc könyvem volt és maradt, de csendben meglapultam. Még sirtam is. Nem is tudom kit sajnáltam. Őt, magunkat vagy önmagamat jobban....

Amikor terhes lettem Annával, az uram még javában pap volt. A katolikus osztályt, ahol mindketten tanítottunk nem igazán lehetett félrevezetni. Már egy más generáció volt, nyitottabb szemű és elméjű.
Egyik reggel 8ra kellett bemennem.
Hatodik hónapban voltam.
Álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam most mi lesz.
Nyilván senki sem hülye. Ugyanis ilyent hízni nem lehet.
Bementem és elmondtam, hogy baba van a pocakomban.
Nyilván úgy lett, ahogy lenni szokott. Majd meg is oldom idővel, de egyszer megszülöm a kisbabát. Nem ölöm meg és suttyogom el, hanem megszülöm.
Olyan csend volt, mint a temetőben.
De nem temettek. Hanem egy idő után kérdeztek. Ezret. Érdekes módon azt nem, hogy ki az apa. Talán nem is volt releváns akkor és ott.
Amikor megszületett Anna és az uram kilépett - azaz felvállalta a remekművet - meglátogattak. Egy hatalmas Mackót hoztak ajándékba. És annyit mondtak utólag - reflektálva az akkori történtekre, hogy csak remélték titokban, hogy a pap az apja.

Ennek nyomán a kedvencem jutott eszembe, megosztom, hogy más is jót mullason. És évek óta szorakoztatom magam ezzel - mostanában főként a gyermeknevelés melléfogásai kapcsán aktuális. De mindig és mindenben van aktualitása:

Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár
káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyik kezéből a
puskát.
– Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek!
Céloz, lő – nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, azután feltalálja
magát. Az egyik újonchoz fordul.
– Így lősz te!
Megint céloz, megint elhibázza.
– Így lősz te! – mondja a másiknak.
Végre, kilencedszer talál.
– És így lövök én!
*
A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei
egy árnyalattal már tisztábban látják a célt.

Karinthy Frigyes, Így írtok ti