2013. április 5., péntek

Veszélyes kezd lenni ebben a világban lakni, ahova bekényszerűltünk akaratunk ellenére. Habár ez az akaratunk ellenére is egy elég tág fogalom. Mert vagy igen, vagy nem. Állítólag ugyanis - mi vagyunk azok, akik döntés alapján vállalkozunk egy adott feladatra. A szívás része a dolgoknak az ugyebár, hogy a születés élménye - a világba való beleszületés aktusa törli a merevlemezünket és nem igazán dereng már semmisem, mire kellene.
Milyen sokszor jó lenne tudni hogy honnan, hová és mivégre.
Ezzel szemben ezt kutatjuk egy egész álló életen át, csak reménykedve abban, hogy közelebb kerültünk a megoldáshoz - de soha nem tudva biztosat.

A gyermekek - a mai gyermekek - mintha kicsit korábban, jobban és többet mint mi annak idején.
Ha emlékezetem nem csal - én valamikor 12-13 évesen kezdtem el tudatosan kutakodni az én életem értelme felől. Addig minden magától érthetődőnek tűnt, akár a gőzőlgő leves a tányéromon.
A fiam egy született filozófus alkat.
Anya - te tudod már, hogy nekem mi az életfeladatom???
- nem szivem, arra neked kell rájönnöd.
Jó-jó, de legalább te, tudod anya???
- nem szivem, nekem az enyémet kell beazonosítanom.
És anya - sikerült már?
- igen szivem, azt hiszem sikerült.
Szerinted anya - nekem mi a feladatom és milyen erőt kaptam hozzá?
...
Na ilyenekről faggat és nyaggat. Azaz, megfogható módon keresi az életértelmét.
Anna - ő él. Nem szarozik. Értelem vagy más egyelőre nem feszegeti - ő él...

És akkor itt ez a világ.
Vagy velem baj, esetleg túlhajszultam - nem tudom - de számomra egyre veszélyesebbnek tűnik itt lenni, itt élni, itt remélni, itt kitárulkozni, itt megbízni egyáltalán valakiben, itt közelengedni egyáltalán valakit - önmagamhoz, a bensőmhöz, a világomhoz, a családomhoz, a gyerekeimhez.

Itt van a szabad vélemény nyilvánítás kérdése.
Napi szinten olvasok sajtót, híreket, blogokat, véleményeket - és természetesen nem mindenikkel értek egyet. Vannak román blogerek, akikért egyenesen rajongok. Írásaikkal feldobják a napomat. Szeretem a lazasugákat, ahogy a saját anyanyelvűkkel bánnak - ami számomra, aki csak néha használom - szegényesnek és korlátoltnak tűnik az én anyanyelvemhez képest. De ők művészi szintre emelik és játszanak vele. És írnak természetesen arról, amiről én is szoktam - a saját nézőpontjuk szerint. A román-magyar kérdésekről. És nem vagyunk egy véleményen. Közel sem. Sőt teljesen ellentétes oldalról szemléljük ugyanazon problémát. De emiatt még nem feledem el azt a sok jót, amit tőlük kaptam - más írásaik által, nem kezdem el őket sárral dobigálni, hanem fejet hajtok és hátat fordítok.
Hiszen ahogy Bölcs Salamon király, az első templomépítő is mondta - akárhonnan nézzük ugyanazon dolgot mindenkinek van egy kis igaza. Ő nem hatalmat, kincseket, hírnevet kért az Istentől - aki mellesleg bármit felajánlott neki - hanem CSAK bölcsességet. Ennyi...

Ez kellene mindnyájuknak. És esküszöm élhetőbb lenne ez a világ.
Mert túl sok a gyűlölködés, a sárdobálás, a vádaskodás, az előítélet, az ítélkezés, a rágalmazás és oly nagyon kevés a megértés, szeretet, türelem, elfogadás, empátia - ami sikeresen egyensúlyba billentené a szekeret.
A mi szekerünket.
Ami igenis segíthetne mindanyiunkat az élet értelmének a saját életútunknak a megtalálásához.
Mert egyedül nem igazán lehet.
Meg kár is.
Túl szegényes és ingernélküli lenne.
Így lehetne igazi és teljes - együtt, különböző mentalitással és véleményekkel - nem egymás indigóiként, hanem egymást kiegészítve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése