Nem tudunk lassan sem ünnepelni, sem elgyászolni, sem eltemetni, sem elengedni, ahogy befogadni sem, hiszen egy lomtár úgy az életünk, mint a lelkünk.
A korszellem sem kedvez túlzottan eme egészségmegőrző funkciónak, hiszen ma már nem divat eldobni, kidobni a szemetet, szégyen a szemét - sőt mi több a társdalom sem szorgalmaz ebben, hanem pénzbírsággal bűntet.
Amikor hat évvel ezelőtt egy óriási lakásfelújítást végeztünk, ott maradtunk a sok téglával és törmelékkel a nyakunkon.
Kérdeztük mindenfele, hogy akkor mi a teendő. Voltak akik azt ajánlották, hogy neccekbe kell tenni és meg kell szabadulni tőle, felvonásokban, voltak akik szerint ki kell vinni a város szélére, majd összeszedik az illetékesek, voltak akik a szeméttelepet javasolták, de jelezték jó előre, hogy csak az egyik váltás hajlamos a korrupcióra, úgyhogy vigyázni kell.

A hivatalos eljárás szerint beszélni kell a szemétszállító vállalattal. Kifizetni a szemét elszállítását, majd ők jönni fognak és elrendezik. Mondjam vagy mutassam, hogy mi is ennek a vége? Arrafele se jönnek. Egyszerűen szarnak rád és a szemetedre. A szomszédok előtt, meg lebegtetheted a számládat, úgyis csak egy seggfej maradsz. Hiszen lám-lám, ők is renováltak, a szemetet kivitték egy zsákban az erdő szélére és kész. Minek fizetni ezért és mégsem lerendezni? Hallatlan...

A lelki szemeteinkről jutott eszembe ez az egész káosz.
A mi kultúránk mindig hadilábon állt a halállal.
Ritka az olyan család, ahol nyiltan lehet beszélni erről, kérdéseket feltenni, közösen válaszokat keresni és együtt készülni arra, ami a világ legtermészetesebb történése, az elmúlás, a halál.
A gyerekek tanácstalanok, nem tudják kihez fordulhatnak, hiszen tele vannak kérdésekkel. A tudatlanság meg rendszerint félelmeket sző.
Ismét egy tragikus haláleset a környezetünkben.
Nem csak az enyéim kérdeznek, amikor látják, hogy hajlamos vagyok komolyan venni őket.
Mi a rák, miért alakul ki, hova megy aki meghal, mi lesz a testével és mi lesz azokkal akik őt nagyon szerették.
Mindig vannak kérdések, amik még számomra is kérdések.
Ezt is őszintén elmondom.

A gyerekek elmennek és közösen csigát temetnek.
Körülállják, virágot visznek a sirjára és megemlékeznek róla.
De mi van a felnőttekkel?
Régebben annyi szokás volt mely megkönnyítette a gyászmunka és a feldolgozás folyamatát.
Mit őriztünk mára meg ebből?
És ha semmit - hova dobjuk a szemetünket?

Talán nem csak a Földünk szennyezése és pusztítása van folyamatban és nem csak azzal szemben kell felvennünk a harcot. A lelkünk ugyanúgy haldoklik. Jó lenne annak megőrzésére is néhány nud, topless aktivista.