Abban az esztendőben, amelyben édesanyámat nyugdíjazták - volt egy hatalmas belső rendszerváltás a munkahelyén, aminek az lett az eredménye, hogy a fizetésének - helyesebben a a fizetés mellett évek óta megszokott csubukjának teljes egészét elveszítette.
Addig nagyon jól éltünk.
Attól kezdve - beosztással.
Emlékszem, milyen szar volt hírtelen leesni a polcról.
Főleg neki.
És még inkább akkor, amikor bejelentettem, hogy akkor el szeretnék menni de nagyon, dolgozni, az egyetem mellett.
Ellenkezett, érveket hozott fel, de nem győzőtt meg.
Abban a fél évben valami hét munkahelyen fordultam meg.
Az egyik Istenőrizzen időszaka volt az életemnek, de elég bulis, mert pofátlanul fiatal voltam és lelkileg még elég feszes.
Végül, révbe értem egy virágüzletben,
Olyan aranyos, kedves, csodás főnökpáros kezébe kerültem, hogy azt szavakkal elmondani nem is lehet.
Fiatalok voltak, rugalmasak, jóindulatúak és egészségesek. Mit jelent egészségesnek lenni munkaadóként és vállalkozóként? Mindent!
Egy évre rá, mivel nem igazán volt nyerességes a virágüzlet, lángos-sütődét nyitottak.
Kérdezték utolsó száz méteren szégyenlősen, hogy ha nem vetem meg a munkát - ők hálásak lennének, ha velük mennék.
Mentem. Szíves, örömest.
Igaz, hogy még a valagam is olajszagú volt estére, de megérte.
Csubuk ömlött, a meló nem volt megterhelő. Fizikalilag kifáradtam, de lelkileg soha. A médiám színtizes volt ebben az időben is az egyetemen - azt hiszem elsősorban nekik köszönhetően.
És a lényeg, hogy gyakorlati terep volt a javából.
Ugyanis mellettem volt egy kocsma.
Igazi lebujjj.
Onnan a részegek hozzám jártak egyéni tanácsadásra.
Több esetet vezettem le - sikeres kimenetellel.
Ezen kívűl, hozzám jártak az Adyból a szegények, nyomorgók, utcaemberek és asszonyok - akiknek a napi egy pánkó simán leesett. Ha én melóztam, aznap ehettek.
Múltkor bejön az egyesülethez egy hontalan - útbaigazítást kérni.
Nem ismer meg, nyilván.
Mondom csókolom, én vagyok a pánkós.
Jajjj - a pánkós...mondja nagy boldogan. És öröme felért mindennel.
Bárcsak a koldusoknak is ilyen örömmel lehetne ételt adni.
De nekik nem étel kell...
Húsvét előtt megyünk anyósomékhoz és koldul két gyerek.
Azonnal előveszek két kiflit és mondom tessék, jó étvágyat.
Látom a szemén a csalódást. Pénz kellene...
Sajnálom.
Pedig a kifli, akárcsak a pánkó, egy életre jó barát.
Sokkal bensőségesebb kapcsolatot lehet építeni vele mint a pénzzel.
De ezt már nem én fogom megtanítani nekik.
Talán az élet...
Vagy egy gőzölgő pánkó a hideg reggelen.