A gyermekek rajonganak Harry Potterért.
Harry Potter és a Halál ekéi lesznek ma este a tévében, közli Balázs, azzal a magabiztossággal, amihez kétség nem fér, hogy akár a holttestemen át is meg fogja nézni.
A Halál ereklyéi... - javítja ki a szintén témában lévő apjuk.
Mindegy is az. Állítja a fiam, a lényeg, hogy Potter is van meg Halál is. Kihagyhatatlan.
Közben meg elugrik a program.
Lemegyünk mesébe.
Mostanában nem olvassuk.
Anyának kell kitalálnia.
Jó ez így, hiszen még számomra is rejteget meglepetéseket az este.
A mesék világa akaratom ellenére a szerelem vizeire sodor estéről estére.
A boldogan éltek míg meg nem haltak után jön az aszáj.
Ott lenne igazán érdekes a mese.
De abbahagyjuk.
Akárcsak az arcoskodást.
Már nem játszunk szerepeket.
Nem adjuk, és nem adjuk el önmagunkat.
Lemegyünk kényelmesbe, megszokottba, unottba, szürkébe.
Jó a melegítő, kevesebb a kedvesség és minden olyan plusz gesztus ami a szerelmünket bizonyítaná.
Közben meg telnek az évek.
Egyre sűrűsödik azoknak a száma, amikor már nem volt kedvünk megjátszani magunkat és egyre halványul annak az emléke, amikor még igen.
Elfelejtünk játszani.
Komolyak leszünk és felnőttek.
Nem felelősségteljesek, hanem nemőszinték.
Mert ha őszinték lennénk, tudnánk, hogy a másik is éppen úgy vágyja a szerelmet, a játékot, mint mi.

Társadalmi lehet a probléma, hiszen a Potter és az eke várása közben bemutatják, hogy az új bulvárlapszámok mind ezzel foglalkoznak.
Őt lésében a szerelemig...
Hogyan hozd helyre a kapcsolatodat 29 nap alatt...
Ismét kívűlről várjuk a segítséget.
Mástól.
Hogy megmondja, megmutassa, megtanítsa a helyes útat.
Ami nem a miénk, nem egyénre és kapcsolatra szabott, nem járható, művi és mesterkélt.


Olvasom a tegnap, hogy egy elvált blogger leírta pár lépésben a válás utáni tanúlságait.
Hogyan őrizd meg a házasságon belüli szerelmet témában. És több ezer olvasóval, megosztással, rajongóval bővűlt, csalódással teli élete. 

Az emberek kivétel nélkül tudni szeretnék, hogy mitől döglik a légy.
A házasságban nem forog a szexuális élet egyetlen csikorgó kereke sem. Kéne az új, az izgalom, a más, az ismeretlen, nem a szürke, a megszokott, a biztonságos, a jól ismert.

Ismerek egy családot.
Nehezen lett meg a gyerek.
Igazi aranyszaró.
Háromévesen eldöntötte, hogy neki minden nap szülinapja van.
Otthon dolgozó anyukája, tortát sütött.
Öt éves koráig ment a játék.
Minden délben, ovi után, torta, üdítő, ajándék és Boldog szülinapoottttttt... Míg egyszer a gyerek ráunt.
Már nem volt ünnep a szülinap. Soha többé.
Mi a karácsonyi készülődésekkel voltunk így.
Minden évben felkutattuk az ajándékokat, hogy a nagy napon már örülni sem tudjunk.
Ilyen a gyermek... - mondta édesanyám elnézően.
Pedig hát nem.
Örülni újra kell tanulni.
Ahogy szeretni is.
Ahogy játszani, szerelmeskedni, egymást felfedezni, újramegismerni is.

Mert semmi sem magától érthetődő.
A mellettem élő - jó esetben velem élő ember nem kijár, hanem ajándék.
Nem az enyém, hanem a magamévá kell tennem. Újra és újra és újra, az utolsó napig.