Házassági évfordulót ünneplünk ma.
Annyiban ünnep, mint amennyiben az élet is az.
Meg a Karácsony.
Ami kinek mit jelent: van akinek bejglit, van akinek fát, van akinek családot és van akinek kemény vitát.
Hogy mennyi ideje mondtuk ki a közös útra a hivatalos igent, az a lányomon mérhető fel. Hiszen Anna egyidős a házasságunkkal.
Ő a materializálódott homokóra maga.

Nem vagyok az esztendők barátja.
Emlékekben és érzelmekben mérem az éveket.
A nehéz soknak tűnik, míg a jó röpkének, kevésnek.

Az Élet is kevés, keménysége ellenére is.
Hullámhegyei és völgyei egy szempilantásnak tüntetik fel vissztekintve a magasból.

Az emberek túl sok elvárással ruházzák fel ezt az évek óta diszfunkciókat prezentáló intézményt.
Ha esküvő körüli felhajtásnak vagyok tanúja, akaratom ellenére azon gondolkodom, hogy remélhetőleg nem lesz ekkora felhajtás majd a rövidesen bekövetkező válás alkalmával is.

A székely falvakban van egy érdekes szokás, amit lassan városon is kezdenek meggyőkereztetni, természetesen nehézséggel, mert itt sokkal kevesebb a tartós házasság, mint falvakon.
A szokás lényege, hogy minden tizedik esztendőben hatalmas tömegeket megmozgató és családtagokat kötelező ünnepséggel koronázzák meg a közösen eltöltött tíz évet.
Ilyenkor mindenki mosolyog.
Úgy örül, mintha a házasélet maga lenne a rekreáció magasikolája és nem egy komoly, kihívásokkal tele feladat. Amin minden nap dolgozni kell, aminek éltetése érdekében tenni kell és aminek fenntartásáért küzdeni kell.

A probléma nehezítésére hívatott az a tény, hogy nem csak küzdünk, hanem példát is statuálunk gyerekeink számára. Szerepekről, nemi identitásról, interakciókról, rossz esetben játszmákról, magunkkal szembeni bánásmódról és önbizalomról. Hiszen hiába követelem én a jót a másiktól, amikor annyira nem tisztelem magam, hogy megmutassam, hogyan tiszteljenek.
A másik csak azt teszi velem, amit sugallok és megengedek neki.
Ha cselédnek tartom magam, annak használ.
Ha prostinak, akkor meg annak fog.
Ha pedig társnak, akkor az leszek.
Ideális esetben mindenből egy kicsi.
Mert a sokszínűség éltet és táplál.
Az Élet pedig színeiben szép.

Nemrégiben kérdezi a lányom:
- Anya, a Mennyországban is minden színes, vagy ott minden csak kék?...

Ő már tudja, hogy a színek gyógyítanak.
És minden egyes hegynek és völgynek, színnek és szónak ereje van.
Amit nem magunkkal szemben, hanem a magunk szolgálatára kell fordítani abban a körforgásban, amit úgy nevezünk, hogy Élet.
Élet a Házasságban vagy Házasság az Életben.