A nagy metamorfozísok mögött mindig van egy még nagyobb törésvonal. Egy olyan pottal, történéssel - amit utolsó cseppként szoktunk jellemezni a pohárban.
Ennek a leírására, megfogására, bemutatására, elfogására a legjobbak a SzentÍrás, Dosztojevszkij illetve Shakespeare voltak.
De nem kell ennyire messzire menni.
Itt van a saját életünk.
Tele törésvonalakkal és Damaszkuszi útakkal.
Olyan jelzés értékű utolsó cseppekkel, amik egytől egyig a változtatásra, a cselekvésre, a harcra - elsősorban önmagunkkal szemben - szólítanak fel, de rendszerint túl gyávák, kényelmesek vagy lusták vagyunk a hídak felégetésére.
Pedig a nem jó út folytatása minden bizonnyal a saját magunk kicsinálásáig visz el.

Namármost.
Nem minden változás jó.
Van, hogy a jelzés tökéletes.
Van hogy a vétel is tökéletes.
Megtörténik a nagy Pálforduló, ellenben a várt eredmény várat magára, ugyanis a változások körforgásában a személy elveszíti önmagát.
Rendszerezettnek és céltudatosnak kell lenni - tehát kell cél is, meg tudatosság is, ahhoz, hogy a várt eredmény előbukkanjon.

Ismerek egy gyönyörű nőt.
Nyíló rózsa, hajszál közel a hervadáshoz.
De még mindig az egyik legszebb, akit valaha láttam.
Kívűlről-belűlről fakad a szépsége.
Volt egy rettenetes döntése aminek lettek következményei.
Néhány olyan rettenetes év, amit vakságban töltött el. Vegetálva, téve egyik lábát a másik után, nem látva igazi célokat és semmiben sem az értelmet.
A teste válaszolt a kialakúlt helyzetre.
Nem meghízott, hanem megpuffadt.
Mintha nem zsírral takarózott volna, hanem rengeteg vízzel. Egy igazi vízburkot font maga köré.
És volt egy pont amit elkaptam. Ez a bizonyos töréspont. Amikor egyszer csak sok sok év után kívűlről látta meg önmagát. És megrettent. Hírtelen döntést hozott. Eddig és nem tovább.
Eljött az a bizonyos holnap, amikor diétázni kezdett, rendszerezte a prioritásait, egészségesen kezdett el élni, dönteni és cselekdni.
A változás gyors volt és csodálatosan hatékony.
Külalakja szinte egy év alatt megváltozott.
De a lelke elveszett.
Túl sokat bántotta magát, hogy végül élvezni tudja a gyümölcsöket.

Gyakran látom őt. Ahogy zavartan keresi mások tekintetében elveszett önbizalmát és minden apró szilánkot, amely a lelkéhez vezethetné őt vissza.
Csinos, összeszedett, elegáns, fenséges - de a tekintete árulkodik.
Zavart és riadt.

Mit lehetne adni az ilyen embereknek?
A regényekben rendszerint elég egy szó.
Olyan hatással bír, mint egy évtizedek óta várt üzenet.
De az életben?
Helyrehozhatna minden sérelmet egyetlen egy kimondott szó?
És mégis, kinek lehetne ez a nemes, emberfeletti erővel bíró, purifikáló feladata?

Sokszor eszembe jut.
És bízom benne, hogy nyitva lesz a lelke amikor elhangzik a szó.
Ami jöhet egy beszélgetésből, predikációból, olvasás során, rádióból, banális helyzetből vagy egészen belűlről. A csendből.
Melyre oly sokunknak lenne szüksége már...