2013. augusztus 8., csütörtök

A nevelés nem könnyű.
Már azért sem ugyebár, mert egy oda-vissza folyamatról van szó.
Ugyanis nem csak nevelek, hanem egyben nevelődöm is.
Ez azoknak okoz rendszerint problémát, akik úgy gondolják és érzik, hogy ők márpedig készen vannak.
Nincsen nekik szükségük semmi további fejlesztési kényelemgyilkos módszerre - elég számukra a 7 év otthonról csomag, amit inde-unde összeszedtek valahonnan.

Balázs egészségi állapota ismét főszerepben.
Sokat javult, talán majdnem helyre is pattant, de maradt bennem az óriási félelem.
Az a levegővisszatartási állapot, ami állandó sakkban tart.
Mindenféle kímélő programokat találok ki, de csak nem jön össze.
Ugyanis ahogy mondtam, egy oda-vissza folyamatról van szó.
Amiben én ismételgetem a magamét, ő pedig az övét.
A kettő ütközése adja meg minden egyes alkalommal a végeredményt, amely jó esetben kompromisszum, kevésbé jóban pedig az ő győzelme.

Tanácstalan vagyok.
Állandó mérlegelésre szorul bennem az ő határtalan öröme, szemben az én betokosodott aggályaimmal.

Eleve hiszek az angyalok létezésében.
Ugyanis röpke életem során annyi de annyi hülye és kilátástalan helyzetnek voltam elszenvedője vagy éppen helytelenül cselekvője és megélője, hogy ha nem lettek volna mellettem angyalok, beletörött volna a bicskám.
Amikor gyerekek voltunk édesanyám mondogatta - a részeg embernek és a hülye gyereknek Istene van... Biztosan az angyalokra gondolt, az extra védelemre, csak rosszul fejezte ki magát.

Minden esetre elmondok valamit.
A Jóisten bocsássa meg nekem előre, ha rosszul fogalmazok, te értsd jól.
Ismerek egy családot.
Anya, apa, nagyszülők.
A nagymama valamikor lánykorában költözhetett be egy kisfalúból, aminek a jellegzetes szokásrendjeit és tilalmait ma is magán viseli, annak ellenére, hogy most már sokkal többet volt városi dáma, mint falusi lány.
A mama neveli a kisfiút, amíg szülei dolgozóban vannak.
A kisfiú lehet olyan sacc per kábé 11 éves.
Szép, fejlett, értelmes gyerek...lenne...ha a mama nem akarna mindenáron egy öl-ebet csinálni belőle. Minden egyes kezdeményezése kudarcba fullad, amit a mama elégedetten konstatál. Ne menj, nem szabad, leesel, megbotlasz, eltöröd a lábad, megcsíp a méhecske, vedd fel a kalapot, ne állj fel a hintán, ne úlj le mert mocskos, ne mássz fel mert nem szabad---megy egész álló nap a lemez.
Néha a gyerek, mint a kölyök doberman elszabadul. Olyankor fut, körbe, körbe, mindent egyszerre végrehajt, amit nem szabad, majd elesik és leül mama mellé.
Olyankor mama, ahogy említettem elégedetten megszólal: nem megmondtam?... majd feladja rá virágbokrétás kalapját...
Két hónapja a gyerek beteg.
Komoly beteg.
Orvostól orvosig.
Sápadt, gyenge, szomorú, lézeng.
Mondanám, ordítanám, hogy hagyják már, hiszen szívják a vérét, az a baja.
De hogyan?
Mettől-meddig?
Hiába látom, tudom, nem az én feladatom. Nem áll jogomban üvöltözni és nagymamát kékre-zöldre verni. Nem?

Szóval mi?
Hát az, hogy a morálnak mindigis gyógyító ereje volt, van és lesz.
Balázs nem beteg.
Mert nincs betegségtudata.
Ő csak gyengélkedni szokott.
És rendszerint meg is gyógyítja magát ezzel a vakbika attitűddel.
Ismerek ilyen felnőtteket is, én magam is ilyen kók vagyok.
Ha egyszer elhatározom, hogy jól vagyok, jól is leszek.
Még szegény jó édesanyámtól lestem el: nincs időm most a betegségre. És idő hiányában az a csúnya kór más szállást keresett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése