Amikor megismertem anyósomékat, még javában járták az erdőket. Abban az életprogramban benne volt minden amit városi ember csak hallomásból ismer. A természet szeretete, a feltöltődés, a nagy séták, az önmagukhoz való visszatalálás - természetesen nem deklaráltan - valamint a cél, hogy begyűjtsék az erdő gyümölcseit.

Azóta már több év eltelt.
Talán öt, de szerintük három éve maradt ki az életükből.
Már nincs erejük a kilóméteres túrázásokhoz.
Annak idején az első amit megmutattak - az erdő és a földterületeik voltak.
Mindenhol volt egy valamekkora parcella.
Büszkén mutogatták és fűzték hozzá, egymás szavába vágva jövőbeli terveiket.
Hogy hova mit ültetnek, vetnek, tesznek, vesznek.

Volt, hogy megkeresték őket, hogy adjanak el egy darabot a földekből, de ezt soha nem tették volna meg.
Amíg élek nem tehetem... - hangzott az egybecsengő válasz mindkettejük részéről.
Időközben vesztettek erejükből.
Telik az idő.
Ritkábban mennek el megnézni azt ami az övék, mert egy külön kihívás lett kisétálni a földekre, nem hogy megművelni azokat.
De a kötelesség, kötelesség.
Mai napig teszik.
Segítséggel, fizetett munkaerővel, fogak összeszorítása által.
Régecske számolunk mi már, hogy lassan többe kerül a leves, mint a hús, de az életüket vennénk el, ha mi szembesítenénk ezzel a ténnyel őket.
Szükségük van ezekre az utolsó szálakra, ami még erővel köti őket az élethez.
Hiszen feladat, életprogram és kihívás.

Az idei esztendő szerencsétlenebb bármelyiknél.
Jönnek a hírek, hogy semmi sem gyümölcsözött a földeken.
Akinek tojásnyinál nagyobb lett a pityókája, permetezte azt.
Közben begyűjtötték a takarmányt az állatoknak is. Ha megvették volna kevesebbe kerül, mint így. És itt színtiszta anyagiakra gondolok, nem a fáradtságra, vesződségre, idegeskedésre, izgalomra.
Maguktól hoztak döntést, nem számoltunk helyettük.
Csak láttam, hogy mennyire lehetett nehéz kimondani, eljutni oda, hogy bérbe adnák a földjeik egy részét.

Bizonyára minden időben voltak ínséges esztendők, de nagy a gyanúm, hogy ma valamit erőssen nem csinálunk jól.
Vagy a régi technika nem veszi fel a lépést az új időjárási kihívásokkal szemben, vagy a tempó nem felel meg, vagy elfelejtettünk lelket tenni abba, amit éppen teszünk.
Mert egy egyszerű főzéshez is lélek kell.
Hát akkor a földek megmunkálásához?
Nézd a virágot.
Ha nem a lelkeddel rendezed, adhatsz fényt és vizet, megsínyli azt.
Figyeld a családodat.
Ha csak rutinszerűen végzed a dolgodat, minderől gondoskodhatsz, szétesik összetákolt építményed.

Hol van hát a lelkünk?
Mély önmagunkból hova menekülhetetett?
Munkákból, szerelmünkből, imáinkból, életünkből, kapcsolatainkból, ételeinkből?

Mondom én, valamit nem jól csinálunk...