Amikor elmegyek valakinek a lakására igyekszem minél kevesebb véleményt nyilvánítani arról, amit érzek. Sőt, még érezni is félek sokszor, mert a lakásban egészen jól kivehető rezgések és energiák vannak, amik őszintén rámutatnak arra, amit egymás elől titkolunk.
Én magam nem érzem már ezeket tudatosan.
Csak fura, hogy például mindig a cipőtartónál vadulok le és kezdem leordítani mindenki fejét, ezzel szemben például a fotelben lenyugszom.

Valaki mesélte, hogy ő évekig abban a tudatban élt, hogy nem tud főzni.
Hát Istenem...
Nem mindenre van az embernek tehetsége, nem?
Jó anya, csodás szakember, jó feleség, kiválló barát de nem jó szakácsnő.
A lakás ahol éltek éveken át egy sötét kis lyuk konyhával rendelkezett, ami nem engedte kibontakozni a benne lakó tehetséget és zsenialítást.
Aztán, elköltöztek és kapott a lyuk helyett, egy tágas, fényben úszó, gyönyörű konyhát.
Ahol kedve támadt főzni.
És főzött, majd sütött, majd vendégeket fogadott és kiderűlt róla, hogy egy fantasztikus szakácsnő.

A lakás az ember lelke és családi tudattalanja is.
Magán viseli mindannyiunk jegyét.
Vannak meleg pontjai és hátborzongató sarkai.
Ezt a gyerekek tudják és tudatosítják a legjobban.
Társadalmunk a házam a váram típusú berendezkedése voksolt.
Nem illik elmenni egymáshoz csak úgy...
Sőt, be sem lehet jutni, ha éppen utolérne bárkit is a spontenaitás.
Be kell jelentkezni, időpontot kell egyeztetni, illik vinni valamit, illik viselkedni. Mereven, görcsösen és feszesen. Nem illik sokat enni és inni és vissza kell hívni azt aki megvendégelt.
Na...ebben benne van minden, nem?

Az idősebb generáció még nem ennyire sterilizált.
Ők még kissé a kommunizmus gazdag estéinek örömemlékeit is magukban hordozzák.
Ha betoppan a nem várt vendég előkerül a zsírosbödön, a zöldségek, fő a finom tea és kész. Percek múlva együtt örülnek a fotelből nagy békességben az egypercésnyersznek, reklámok alatt régi emlékeken csámcsogva.
A térkihasználásuk, dísztárgyaik, energiagócaik is a lakásaikban teljesen másról árulkodnak. Fő szerepben a tévé, rádió, egy félig olvasott könyv és az ágy.
Nálunk fiataloknál szégyen a proeminens ágy. Jobb helyen a tévé is el van rejtve. Uralkodnak a tágas, üres terek, a szellős, levegős semmik.
Ezek lettünk.
Kiment a divatból a szarvasaggancs, a színes szőnyeg, az üveghal, a nippek, a kristálypohárgyűjtemény.

A gyerekszoba mint egy hárem.
Tele megunt kurvákkal.
A szülők mint az eunuchok, csak azért szabad a bejárásuk, hogy letörölgessék a játékokról a port.
Mindig kell egy újabb, de annak a lefutási ideje sem tart túl sokat.
Ha idegen szultánfi téved be és kézbe veszi a háremet, a gyerek szorúl. Hírtelen értéke lesz mindennek az új fényben, de egyedül maradva, visszasüpped állandó érdektelenségébe.

Mit mondhatnék?
Kell a közös mozgás, a természet, az értékek, egymás.
Mert kollektíven haldoklunk.
Lesznek akik megmaradnak, de sokan vesznek majd el saját maguk által ásott gödreikben.