Azt, hogy én mennyire komolyan hiszek és bízom abban, hogy a romákat integrálni kell és érdemes, csak az tudja igazán, aki ismer.

Egész életemet behálózták a romákkal való interakciók.

Úgy nőttem fel, hogy tőlem pár méterre kukáztak, kértek, belénk kötöttek, hozzánkszóltak. Aztán óviban, iskolában kaptam olyan pártfeladatokat, hogy segítenem kellett őket a beilleszkedésben, tanulásban, házi feladatokban.

Hiszem, hogy vannak közöttük emberek.

Ahogy menthetetlenek is, ak'rcsak közöttünk is...

A lányom, ha bandáznak, retteg tőlük.

Joggal, hiszen a szeme előtt ugornak egymásnak olyan lendülettel, hogy minimum vér folyik.

Kérdi, hogy mi a teendő, ha belékötnek.

Nekem egy mindig működő stratégiám volt, amíg rettegés élt bennem.

Ha az úton belém-akaszkodtak – beszédbe elegyedtem velük, palástolva félelmemet. Kérdés választ ért, és el is felejtették, hogy belém akartak kötni.

Kamaszkoromban, a kurszám után kaptam egy profi shimanot. Olyan bringa volt, hogy magától ment. Kaland volt meglovagolni, kivéve azokban a helyzetekben, amikor rámnyitottak egy-egy autóajtót, a seggemre csaptak, hogy berepültem a sáncba, vagy elémvágtak, jelzés nélkül, hogy a nemiszervem a kormányra ragadt.

Egyszer a Seegesvári úton kellett valamit elintéznem.

A blok, ahol dolgom volt, közel a telephez, hemzsegett a cigányoktól.

Akkor is mindkét padot egy banda tagjai foglalták el.

A lezáróm annyira volt gagyi, hogy marhaság lett volna feltenni.

Na.

Nagyjából egy alternatíva maradt.

Hát kihasználtam.

Mondtam nekik őszintén, hogy né ez a bringa az enyém és érzelmi szálak fűznek hozzá. Rájuk bíznám, mert a mocskos cigányok itt úgy lopnak, hogy az nem emberi. Nincs előttük lakat...

Megkérhetem-e őket, hogy őrizzék, amíg felmegyek?

Hiszed-e, hogy nem vitték el?

Mert nem.

Valaki mondja is valahol, hogy a legnagyobb ellenségedet úgy tudod visszafogni, ha szívességet kérsz tőle...

Balázs bandázik.

Vannak roma ovistársai.

És letekerednek a játszótérre családostól, barátostól.

Imád velük játszani.

Mert velük lehet kacagni – nem nevetgélni, hanem a beledet kiröhögni – mászni, kúszni, ugrani, nyomni, tolni, húzni – erőpróbákat kiállni, bátorságpróbákat megnyerni.

És Balázs ő fiú.

Ennek ára van.

Minden este tetűvizit.

És a verekedés...

Megtanult verekedni. Nem akárhogy, stílusosan. Bírkózik, boxol, tekintetével fenyeget, ural.

Mondom az uramnak – integráljuk családilag a romákat bazdmeg, miközben a gyermek dezintegrálódik...

Arra az elhatározásra jutottam, hogy hagyom.

Hadd tanuljon.

Mellettük vagyok.

Tiszták, nem beszélhetnek csúfakat, és nem verekedhetnek tiszta szívükből.

Sok cigány asszonybarátom van.

Nevelési tanácsadást tartok.

Néha a házasságról is faggatnak.

Nem tudom, mondom – abban benne vagyok, nyakig.

Élvezik.

Isten útjai kifűrkészhetetlenek.

Miközben azt hittem román vidékre költözöm -  a végén a romák megmentője leszek...

S még azt mondod, hogy Istennek nincs humora.

Hát van...