Tanuljuk meg megbecsülni azt amink van...

Tegnap mintegy ráhangolóként tanúja voltam annak, ahogy az egyik főszerepelője az életemnek, a másik főszereplő elvesztése miatti félelmében lelkiekben tagokra szakadt.
Mintegy lájtmotivumként tért vissza a gondolat, hogy nem értékeljük eléggé egymást, addig amíg nem történik meg a baj...
Mit nevezünk bajnak?
A veszteségeket: a kapcsolat megszakadását, a betegségeket, a halált, egy-egy fejlődéssel járó, de szakadást okozó lépést, amit a másik tesz meg, de amire még mi nem állunk készen.

Szinte napra pontosan egy éve annak, hogy Balázs beteg lett.
Fától-fáig állapot volt az.
Minden szülő tisztában van ezzel, akinek volt beteg a gyereke.
Csak állsz meztelen lélekkel az Isten előtt és stuporral ismételgeted, hogy engem, engem, engem - ne őt... Persze, hogy abszurdum, de akkor is. Nekem fájdalmat, nekem szenvedést, nekem csalódást - neki csak a fényt, életet, derűt és jót.
De mi is a jó?
Emberi mércékkel az élvezet.
Istenivel a fejlődés, ami lehet akár a halál is.
Nem tudom, hogy mit lehet mondani annak a szülőnek aki a gyermeke sírja felett áll.
Mert jobb soha nem lesz.
Tompább talán igen, de jobb nem.
A szakadás okozta fájdalom és heg marad.
Tudom én nagyon mélyen, hogy jó helyre megy az a gyerek, de akkor is - ő az enyém. Adtad...-miért veszed hát el?

Ki képes eljutni arra a szintre, hogy köszönöm azt a tíz, húsz vagy akárhány évet?
Mint Jób, akit megpróbált az Isten.
Elvette mindenét...
Mit mondhatnék?
Emberből vagyok, anyából vagyok, tigrisféltéssel őrzöm azt, ami az enyém.

Az utóbbi hónapokban csontra szoptam a lelkemet.
Nem telik el úgy éjszaka, hogy ne álmodjam vissza a tavalyi borzalmakat.
Mire ma, helyesebben tegnap, Balázs ismét sántulás jeleit mutatja.
Valószínű gyulladás.
Minden bizonnyal egy jel arra, hogy őrizzük egymást - testileg, lelkileg, spirituálisan.
Vannak elcsúszásaink bőviben. Van úgy, hogy azt sem tudom merre keressem a bennem lakó Istent.
A jelek idejében jönnek - azzal a céllal, hogy helyresapkázzanak, mérjenek, fejlesszenek, továbbvigyenek.
Hálásnak kellene lennem - de egyelőre a fájdalom nem enged lélegezni sem.
Mondogatom, mint tavaly - adom mindenem, csak hagyd cserébe a gyermekem...

Misztérium az élet.
Halálostól, betegségestől, veszteségestől együtt.
Bárcsak nyitni tudnék amikor kell minden egyes fájdalomra, hogy helyet tudjon marni családunk lelkében a derűnek és örömre való képességnek mielőtt megesz ez a gonosz, lelketlen, rutinra építő világ.