Van egy kislány.
Ha azzal kezdem, hogy roma, mindjárt másként vélekedsz a történetről.
Adj egy esélyt magadnak, én pedig neked.

A kislány roma.
Nem lehet több, mint 12 éves.
Valahol a szeméttelepen kapott egy pár görkorcsolyát olyan három hónappal ezelőtt.
A göri nem a mérete.
Hiszen míg a lába lehet olyan 35-ös a korcsolyák 43-as számúak.
Aki elsőre kiszúrja, elfogja a nevetés.
Két pipaszár lábon két hatalmas fekete görkorcsolya.
Ezzel szemben ha szentelsz a megfigyelésére több mint öt percet, tátott szájjal maradsz.
Ugyanis annyit gyakorol ezekkel a mérföldjáró körcsolyacipőkkel, hogy el sem hiszed.
Gyakorol délelőtt és délután, majd este, ha elült a meleg.
Nekifut, elesik, újra feláll, elindul.

Először csak tipegett vele.
Majd figyelni kezdte a nagyobbakat és ő is hajtani kezdte magát.
Három hónap elteltével akkorákat szöketet az erre szánt trambulinon, hogy a vér megfagy benned.
Ennyi hajtóerőt, akaraterőt és kitartást én még életemben nem láttam.
Tisztelet van bennem ez iránt a mocskos, büdös és taknyos leánka iránt, aki leckéket tart az életről.

Minden olyan gazdag, félgazdag, újgazdag, jómódú és elkényeztetett riherongy gyermeknek megmutatnám, akinek a szülei szaküzletből megveszik a szart is jó drágán, de arra sem képes, hogy megtanuljon menni vele.
Elhoznám ide azokat a kölykeket a fülüktől fogva, leültetném őket, kikapcsolanám a fejükben a számítógépet és megmutatnám, hogy ma is élnek szuperhősök.
Igaz, hogy lányok, büdösek és cigányok, de vannak.