Nem szeretem azt a kérdést, hogy te mit csinálnál a helyemben?...
Mert neked fogalmad sincs az én helyemről.
Egyszerűen olyan szinten vagyunk a saját egonkhoz tapadva, hogy legjobb helyzeteinkben is képtelenek vagyunk kiszakadni onnan.
Az én életemhez, nekem van kulcsom, ahogy az abban felmerült problémákra is.
Úgyhogy hiába azonos a problémahelyzetünk, ha az egonkat görcsösen szorongatjuk.

Minap találkoztam egy Nővel.
Ő Anya.
Két gyermek édesanyja.
Mindkét gyerek súlyosan sérült.
Még a fejüket is képtelenek mozgatni.
Fekszenek.
Az édesanya az emberek előítéleteiről mesélt dióhéjban.
A megbotránkozó pillantásokról, az összesugásokról a háta mögött, arról, hogy vannak, akik még keresztet is vetnek, ha meglátják ikerkocsiban fekvő gyerekeit.
Terhes asszonyokról, akik betegesen alkapják a fejüket, nehogy hatással legyen magzatukra a nemkívánt állapot.

De mesélt a városról is.
Marosvásárhelyről - ami az ő szemszögéből nézve, számomra életidegen.
A járdára parkolt autókról, amitől ő nem tud elférni a két sérültet szállító ikerkocsijával. Ha lekényszerűl - mert ugyebár lekényszerűl ... a járdáról, az idegesen tülkölő sofőrőkről.
Arról, hogy nincsenek megfelelő autóbuszok, amire felülhetne, ha korházba kell vinnie gyermekeit.
Az akadálymentesített épületeinkről, amelyekbe sérültekkel vagy sérültként nem lehet bejutni - mert feljáró van, de azt minimum négy lépcsőfok válassza el a céltól, vagy egy hatalmas cserép virág, vagy egy hírdetőtábla, vagy egyszerűen egy odabiggyesztett kanyar, ami nem engedi őt bejutni az adott helyre.

Mesélt arról, hogy nincsenek játszóterek.
Vannak, de egyetlen egy szar hintát sem tudnak használni, mert nem beteg gyereknek való.
Például a Somostetői hálóhinta jó lenne, de ha egyszer nem tud oda feljutni, hiszen a sarki üzletben bonyolítandó bevásárlás is gondot okoz, akkor meg miről beszélünk?

Gondolkodtunk-e már valaha ezen?
Azokon a sérülteken, akik nem mernek inni egy korty vizet a negyven fokban, mert ha vécézniük kell, nincs hol.
Azokon, akiket nem engednek be sehova hasmenés esetén, nehogy már összepiszkítsák a vécét?
Azokon, akiknek szemkiszúrásból készültek, mutatandóban akadálymentesített feljárók?

Gondolkodtunk-e már egymáson?
Nem magunkon, hanem a másikon.
Az ő szemszögén.
Az ő érzésein, érzelmein, fájdalmain, csalódásain, félelmein és örömein?

Nem, ugye?
Nem...