Bizarr szitu, tanúlsággal

Elmentünk az üzletbe.
Ahelyett, azonban, hogy belenézzek a pénztárcámba, behajítottam azt a telefon és kulcs mellé, majd kimentem az ajtón.
Valaki régebben mondta is: pénzzel könnyű vásárolgatni. Próbálja meg valaki anélkül...
Na megpróbáltam.

Megvettük ami kellett és sietve irány a pénztár.
Van egy idős nő.
Katasztrófálisan rigid.
Soha egy mosoly az arcán.
Ideges, inkompetens, rugalmatlan és érthetetlen.
Csak az ő vonala volt nyitva, hát rosszat sejtettem.
Gyorsan amíg sorrakerültünk összeadtam fejben a termékek összegeit. Stimmelt az összeggel ami nálam volt, sőt még egy fél lej különbözet is volt, javamra.
Átvilágítja a dolgainkat, majd mondja a végösszeget.
Éppen egy lejjel többet, mint amire számítottam.
Na jó. Mondom itt a telefonom, felszadak egy lejért vagy ha nem ok így, akkor hagyok egyet a termékek közül.
Neeeeem, neeeeeem, neeeeeeeeeeeeeehhhheeeeeeeeeem. Hívja a főnöknőt...
Jó mondom, de sor előttem, sor utánam, ne röhögtesse már magát, hiszen minden nap innen vásárolok.
Nem érdekli...
Megszólal egy kedves arcú hölgy a hátam mögött, hogy itt a lej.
Megdöbbenek.
Mondom egy pillanat várjon rám, felszaladok és lehozom.
Mondja ne marháskodjak, hát mi egy lej?
Közben a véntündér kisüti, hogy csak fél lejjel lógnék.
Adok a nőnek egy fél lejt vissza.
Nevetünk.

Utólag bánom, hogy nem adtam neki ajándékba valamimet - habár egy szál semmiben ugrottunk ki vásárolni...

Nem szégyeltem magam.
Régebben elsüllyedtem volna.
De ma már megtanultam legyőzni az egomat.
Mégis? Mi rossz van ebben?
Hasonló helyzetben ugyanígy szoktam eljárni.
A lényeg azon van, hogy le tudjuk-e győzni önnön büszkeségünket és elfogadni a felajánlott segítséget.