Névtábla a kapú alatt...

Ismertem egy nőt. Hivatása volt, de nem gyakorolta. Azt hiszem félelemből nem. Beszélgetéseink alapján azt sikerült kihámoznom, hogy nincs elég önbizalma hozzá és addig, ameddig vannak nála jobbak és bátrabbak, a szakma nem igényli az ő jelenlétét.
Aztán fordulat következett be az életébe - veszteség, veszteség hátán és döntött.
Felhívott, hogy beszélni szeretne velem.
Meglátogattam.
Az első amibe belebotlottam a vadiúj névtáblája volt.
Gonddal, előzetes megfontolásból, tervezett, egyénre szabott, díszes névtábla az addig üres, fehér ajtón.
Dr.XY...
Meghökkentett.
Pillanatokig álltam az ajtó előtt és végigáramlott bennem annak a névtáblakészítésnek minden egyes át nem aludt éjszakája.
Amíg végiggondolhatta a pro- és kontrákat, önmagát, az addigi életútját, azt ami még rávár, ha vár - hiszen egyedül tőle függ és végül a szembesülést. Ahogy hazajöhetett és feltapaszthatta az ajtóra.
Beléptem.
Egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül.
Benne volt a levegőben, hogy mi mindent tud jelenteni egy apró, jelentéktelen kis tárgy egy egész további élet szempontjából.

Ilyen volt amikor az első munkahelyemen névjegykártyát kaptam.
Nyilván tudatosan választott engem a szakma, tudatosan és lelkiismeretesen végeztem el a tanulmányaimat, tudatosan döntöttem az állas mellett, sokat tanultam és készültem - de az igazi áttörést, a beavatási szertartást, amikor kiderült, hogy ettől arrafele én ez és ez leszek, az a szar, semmi kis, szimbólikus névjegykártya jelentette.

Nemrégiben azon gondolkodtam, hogy manapság nincsenek vagy csak a régieknek vannak névtábláik az ajtóikon. Hozzuk magunkkal, hogy rendszerint a Férfi, a Családfenntartó neve legyen kint az ajtón.

Miután a szüleim elváltak sokáig, majdnem húszonévig édesapám neve maradt az ajtónkon. Sokszor kérdeztük anyát, hogy miért. Hiszen a lakásban lakott egy Fodor, egy Dézsmási egy Varga, de nem Zsigmond, míg az ajtón V.Zs. tündökölt. Magyarázta anyú, hogy biztonsági okokból, hiszen más az, ha eleve írja az ajtódon, hogy harapós kutya...és nem nyávogós kiscica.

Örököltünk egyszer egy csodás írszettert. Aztán utólag hozzánk is költözött és évekig a mi szerető testvérünk maradt. De addig hosszú út vezetett mindannyiunk számára, amíg a kutya a költözés mellett döntött. Mint egy dzsigoló, első időkben csak sétáltatni hagyta magát. Majd egyedül jött el hozzánk, de ahogy esteledett hazament oda, ahova régi családja kitette a szűrét. Mígnem egyik este hiába adtuk meg neki az esélyt, nem akart hazamenni a szállásásra. Örökre velünk maradt.
Vele voltam úgy, hogy mentem sétálni vinni. Akkoriban még csak ismerkedtünk, szoktuk egymást.
Nem különösebben rajongott nyegleségemért. Sokat faragott rajtam, hogy olyan társa legyek, amilyen végül lehettem.
Amikor a kapúhoz értem stuporral tapasztaltam, hogy egy újonnan kifüggesztett táblán írja, maradjak távol, mert harapós kutya veszély van. Tyiiiii mondom, hogy hozom ki innen Pumát, hogy ne harapjon agyon Az A Harapós kutya, ami itt szóban forog? Hozzávetőlegesen húsz perc telhetett el, amikor észrevettek a háziak a kapú előtt ácsorogva. Mondom, hogy né, nem szakíttatnám szét magam. Nevetve mondják, hogy ember, a harapóskutyát ők Pumára értették, hogy távol tartsák a nemkívánt betolkodókat.
Hát ilyen ereje tud lenni egy kis semmiségnek is...

Mára már elfelejtettünk ezekkel a szimbólumokkal jól bánni. Visszaéltünk velük és elvesztették tulajdonképpeni jelentőségüket.
Kár, mert valóan volt hasznuk...