Állandó döntések előtt állunk az életben - és nem mindegyik meghozatala előtt van időnk arra, hogy alaposan végiggondoljuk a következményeket. Van, hogy a spontaneitás kell hogy győzzőn és szinte meggondolatlanúl, megérzésekre támaszkodva - el kell induljunk egyik vagy másik útvonalon vagy egyik vagy másik alternatíva oldalán.

Érdekes nálunk a családban a kultúrafogyasztás kérdése a gyermeknevelésben.
Én ugyanis nem vagyok híve annak, hogy a gyermekek elől elzárjam az életet. Igyekszem rugalmasnak maradni és igazándiból egy princípium mozgat - hogy fejlődjenek.
Anna - első gyerek volt ugyebár. Védtem ettől, óvtam attól - elhordozgattam ide meg oda - aztán elkezdődött az óvi és szembefújt a szél - tanultunk akaratunk ellenére ezt is meg azt is. Rájöttem, hogy ő az egyedüli a csoportban aki még nem netezik 4 évesen. Más gyerkőcök azzal töltik a délutánjaikat, meg egyebek. Balázzsal másként tettem. De már nem annyira meggyőződés vagy kész szabályrendszer által vezérelve, hanem megérzéseimre és a gyerek szükségleteire támaszkodva.
Ugyanis minden gyermek más. És mindenekelőtt ezt kell szem előtt tartani szülőként.

Egész héten készültünk a Passióra.
Nem egy könnyű film és nem is gyermekszemnek való.
De ha bekapcsolod a tévét ennél sokkal durvább dolgokkal szembesülsz csak híreknézés vagy végigpötyögtetés közben. A gyerekek ma már nem igazán riadnak vissza az ilyesmitől.
Gyakorló katolikus család vagyunk - ahol mindennaposak a Bibliai történetek olvasása, megbeszélése, az imaélet és a kereszténységünk gyakorlása.
A gyerekek igen jól ismerik Krisztus szenvedéstörténetét.
A filmből is láttak részeket.
Sokszor átbeszéltük.
Nagypéntek lévén, elkezdtük hát nézni.
Végül meg - annyira megütötte őket elejétől a végéig látva és végigbeszélve Krisztus szenvedése - hogy sírva fakadtak.
Örültem neki.
Olvastam nemrégiben, hogy mennyire mások a mai orvosis fiatalok, a régiekhez viszonyítva.
Míg régebben rettenet, félelem, tisztelet volt bennük a boncterembe való belépéskor - ma már nem hatja meg őket különösebben a halott jelenléte. Mindennapos.

Hogy jó ez?
Nem. Semmiképpen nem.
Ehhez a mintához hasonlóan merül feledésbe veszteségeink, gyászaink, örömeink, megéléseink verbalizálása - helyes átélése, elszenvedése vagy végigörülése.

És igen. Látni akartam hogy a mai gyerek hol is tart.
Amíg csak szekvenciákat láttak - normális volt. Mindennapos.
De amikor az egészet egyben - hatni kezdett rájuk.
Tele voltak fájdalommal, empátiával, kérdésekkel és hálával.
Egész este ez volt terítéken.
És örültem neki. Korán és biztonságos körülmények között élték át először Nagypéntek misztériumát.

Amikor én először átéltem, 12 éves voltam.
Olvastam a Bibliát és nagyon mélyen megérintett.
Órákig zokogtam. És nem volt mellettem senki. Kérdéseket sem volt kinek feltegyek csak évekkel késöbb. A lelkigondozómmal sikerült annyira mélyre eljutnom lelkileg, hogy váalaszaival feloldja bennem ezeket a görcsöket.
Én viszont melletük voltam.
Nem csak válaszokat kaphattak, hanem támaszt és bizonyságot is. Hogy bármikor, bármit kérdezni lehet.

Mindig mindenben fontos az első élmény.
A hitben is.
Nem mindegy hogy hol, hogyan és miként éli meg az a gyerek.
Mert hogy előbb utóbb meg fogja - az biztos.
Ugyanis mindannyiunkban ott az igény a spiritualitásra.