Az én nem egészen felhőtlen gyermekkorom egy rendkívűl odaadó édesanya mellett telt el, aki rengeteget tanított az életről - mondva és mutatva. Igaz mocsok korán felnőttem, de ez már egy másik probléma.
A pozitivumok mellett - mintegy egyensúlyteremtő funkcióval, ott volt az elfogadhatatlan is. Mivel anya rendkívül tapasztalt, sokat megélt nő volt - ránézett egy adott dologra és megmondta előre, hogy mi lesz annak a vége. Így volt ez, ha új pasit vittem haza - vagy ha emiatt haza se vittem, csak szerelemesen tértem vissza az otthonomba, ha megálmodtam magamnak valamit, ha vágytam valamire - ha nekiláttam valaminek, vagy ha már neki sem volt kedven fogni.

Tudod van az-az érzés - házasságban igen gyakori, vagy olyan barátnővel, baráttal, akivel régen együttélsz - hogy már mondania kell, a tekintetében benne van minden. Szóval anyut is el lehetett hallgattatni, de abban ahogy végigmérte az adott helyzetet, benne volt minden.

Ma a gyermekekkel filmet nézünk.
A téma örökzöld.
Kicsi ártatlan fiatal lány - szerelmes lesz egy gazdag fiatal fiúba.
Közben a lányt, egy kevésbé mutatós, de jólelkű férfi akarja feleségül venni.
A lányban folyik a küzdelem a lelkiismerete és a szíve között - miközben mélyen tudja és ezt velünk a semmit nem értő nézőkkel érezteti is - hogy vesztébe rohan.

Erre megszólal belőlem anyám:
- na...s akkor most felcsináltatja magát és a fiú elmegy, ő meg ott marad a gyerekkel az úton...
Nyilván a megfogalmazás nem volt egészen gyermekbarát - nem is nekik szántam.
Mit jelent anya, amit mondtál?
Elmagyarázom.
Nem telik bele tíz perc - a lányka ott áll terhesen, csomagokkal a kezében, miközben a gazdag férfi meg ki tudja hol...
Anya - honnan tudtad? Láttad, olvastad?
Nem. Mondom - minden történet így indul, csak nem mindegyiknek így van vége. Előbb utóbb vége van, de nem biztos, hogy így...

Áldott egy szerencse - hogy miközben én megfőzöm az ebédet és megnyirom a gyermeket - a történet átfordul egy nem várt happyendbe, mert a lányom már-már közel áll a férfiundor első lépcsőfokához.

Ekkor értem meg igazán - hogy amit legjobban megvetettem anyumban - interiorizáltam. Ma én prezentálom ezt a fajta viselkedésmódot.
Nagyon de nagyon remélem, hogy ezek a felismerések élni fognak bennem örökre, mert ami nekem akkoriban fájdalmat okozott - az a gyermekeimet is bántaná.

Ugyanis senkit sem lehet megtanítani úgy biciklizni - hogy fiam a bicikli egy olyan sporteszköz - amivel akkorát lehet vetni, hogy a taknyod méterekre szökik. Sőt, a fejedet is betörheted...

Szóval a szerelem is egy ilyen műfaj. De ezt a saját bőrükön kell majd megérezzék.
És én ... - nem szabad majd kimondanom: hogy, megmondtam, vagy szinte biztos voltam benne, vagy gondoltam, vagy előre lehetett tudni. Hanem csak ennyit: drágám, nagyon sajnálom...