2013. március 19., kedd

Amióta anya lettem, intenzívebben élem meg a felgyorsulás általános jelenségét is.
A lányom még csak hét éves - de máris rengeteg a félreértés közöttünk. Az az érzésem, hogy ő olyan kis fogyasztónak - külsőségek mesternőjének született - akinek például a vitában is csak egy célja van, hogy ő jöjjön ki győztesen, míg én, engem az ösztöneimen kívűl igazán csak egy dolog vezérel - a transzcendencia.

Mikor gyermekek voltunk volt egy kegyetlen játékunk.
A három testvér közül valamelyik, amelyik nyilván a legközelebb volt anyumhoz, elkiáltotta aki a legjobban szereti anyut, az öleli mag hamarabb...A legtöbb esetben oda sem fértem. És azokban a percekben mélyen hittem, hogy valóban én szeretem a legkevésbé...

Egy másik, hogy megkérdeztük melyikünket szeret a legjobban...- na ez is egy agyament marhaság.
Az olyan felnőttekkel például - (volt egy ilyen nagynénim) - meg is szüntettem a kapcsolatot, akik azt a kérdést tették fel - hogy kit szeretsz jobban? Apádat vagy anyádat?
Az ilyen felnőtteket szépofoznám!

És akkor a két gyermekem.
A testvérféltékenység elő-elő csalogatja belőlük, hogy bezzeg...
Annyira különbözőek - mentalitásban, lelki beállítottságban, hozzáállásban, attitűdben, szeretet-adás és kapás igényben, temperamentumban és abban, hogy ellentétes neműek.
És korszakok vannak.
Van úgy, hogy a lányom megszelidűl és akkor vissza kell fogadni mint a tékozló fiút. És van úgy is, hogy a fiam bevadul és el kell engedni, hogy kitombolja magát. Aztán visszatér.

Múltkor mondom Balázsnak: drágám, köszönöm szépen, hogy vagy nekem. Annyi örömöt okozol, hogy az megfogalmazhatatlan. Mire ő: ne nekem köszönd, hanem Istennek. Ő teremtett. Hagyd csak...majd én megköszönöm: felnéz az égre és kijelenti: Istenem, köszönöm, hogy teremtettél...

Itt vannak ezek a lotyó tévéműsorok.
Játszunk, festünk, vágunk, rajzolunk, bábozunk, autózunk, babázunk - de egyszer csak bekapcsolódik, mintegy magától a tévékészülék. És akkor nem engedem nézni ezt, meg azt, meg amazt sem. És jön - óóóó te anya, csak mi nem nézhetjük...

Itt van például az új show - éjjelnappalbudapest. Nem blamázsnak szánom, de Istenem bocsásd meg, még beszélni sem tudnak. Megy a semmi időtlen időkig. A gyerek bámúl és olyasmit tanul meg, vesz át, amit én nem szeretnék.
Vagy a mindentmegoldóműsorok - családititok, gyanúárnyékában...stb - nem hagyom. Nem neki való. Még akkor sem, ha az osztálytársak látták és mindenki a Barátokköztről beszél. Leszarom.

Például március 15.-én szó volt Hunorról és Magyarról, Isten kardjáról, eredetünkről. Nem baj, hogy csak az én gyermekeim ismerték? Sőt - továbbmesélték.
Nem vagyok trendi, bevallom. De ami sok az sok. Nem hagyhatom a gyermekeimet sablonos, szürke, standard, konformista fogyasztókká vedleni - mert a világba már csak ennyi fér.

Minden erőmmel harcolni szeretnék azért - hogy ha még maradt ebben a qurva világban egy talpalattnyi fű - hát azon álljunk meg. Aztán ha majd felnőttként kilépnének onnan - azt nem lesz jogom megakadályozni. De legalább nyugodt lehetek, hogy bármikor visszatérhetnek oda ahol a valódi érték van. A forráshoz...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése