Ismertem egy villanyost, aki rettegett az áramtól. Ügyesen és hamar szakmát tanult, majd azonnal nekifogott taxizni.
Egyszer kirándulás alatt kiment a biztosíték a házikóban ahol el voltunk szállásolva. Amikor a srácok meg akarták csinálni - nekifogott ordítani, hogy el van-e menve a jó eszük? Fogalmuk sincs arról, hogy mekkora veszélynek teszik ki magukat... Jó na...nem firtattuk a dolgot. A fáradtság, és az alkolohol számlájára írtuk fel.

Nem sok időre rá - nála a házban volt egy kisebb méretű, spontán buli. Valamikor éjfél után a zene és egyéb megterhelések miatt, kiégett a biztosíték. Megint egy a hegyekben lezajlóhoz hasonló cirkusz. Hogy ő biztos nem nyúl hozzá - mert nekünk lövésünk sincs arról, hogy a villany nem játék - de ő tudja....
Még éveket kacagtak az emberek azon, hogy ennek éppen elég volt a szakma megtanulása arra, hogy ráismerjen mekkora ey veszélyforrás a villany - aztán továbbállt...

Vicc ide, történtek oda - ahogy a székely mondja - A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék  és kész.
Itt van például az uram. Ő is mindenhez hosszápiszkál, megcsinálja, kivája, becsavarja, szétszedi - miközben fel sem akarja mérni, hogy az életét kockáztatja.
Költözéskor valagászott a villanyvezetékekben, a konektorokban, a biztosítéknál - hát mondanom sem kell, hogy végigimádkoztam az egészet. Ő meg csak kacagott. Nem tudta, amit szegény pasi tudott - ember...a villany nem játék....

Amikor kezdőként pszichológus voltam egy alapítványnál - egyik csendes délelőtt hozzám passzolták át a portán a kolleganőm betegét - véletlenségből.
Én ekkor éppen a hatodik hónap végén jártam - második terhességemmel.
Felszólnak, hogy menjek át a kicsi konfernciaterembe, mert jött a betegem.
Nem vártam senkit - de gondoltam lássuk csak mi van, átmegyek.
Ott ül és a kolleganőmre vár ez a kétméteres, százhúsz kilós, agresszív, antiszociális, melák pasas és idegesen vár. Ekkor még csak nem is gyanakodtam. Bemegyek, mondom, hogy kolleganő terepen - hallom ő nincs jól, segíteni szeretnék és hasonló felvezetők.

Leülök vele szemben, közöttünk egy nagy kerekasztal.
Mond, ideges, gesztikulál, robban és engem a benne lakó hatalmas erővel fellök a falra, asztalostól, mindestől.
Az asztal - valami kiszámíthatatlan Isteni kegyelem folytán behelyezkedik a melleim és a hasam közé. Pár miliméterrel lennebb a gyerek van bennem. Ott örjöng és nyom fel a falra. A kollegák betörik az ajtót, a pasast lefogják, majd elviszik. Én - napokig csak arra gondolok, hogy talán csak villanyosnak kellett volna mennem...

Most ismét van egy skizofrén betegem. Megtalálnak. Mondom, hogy né kedves - Évike sérültekkel foglalkozik, ez nem az én szakterületem. Mire ő - hoz nekem egy sérültségi igazolványt, hogy semmi akadálya ne legyen a közös munkának. Ő hallott a rádióban és neki pont én kellek.
Jó.

Közben ott van a szemében a félelem - egy darabig nem tudom - tükröt tart-e vagy tényleg ő is fél?
Beszélgetés után boldogan megy el. Szar az élet - egy borzalom, de ez a mai alkalom igen jó volt.... - mondja.
Nekem is arra éppen elég, hogy feltépje bennem a nagy melák okozta sebet, ami hatodik éve ott gócol bennem és hogy felismerjem - ez az ember évek óta nem mert elmosolyodni - és ma sikerült neki. Boldog volt és örömteli. Már csak ezért is megérte.
Tőlem nem egy injekciót kapott - hanem egy mélyről jövő mosolyt ajándékba.
Én meg tőle talán a gyógyulás és felejtés esélyét.
Azt a tényt mindenképp - hogy nem minden munka végződik a falon, logó lábakkal.