2013. március 26., kedd

Erről már többször írtam - de szinte maximálisan biztos vagyok benne, hogy soha nem elégszer és semmi esély arra, hogy az emberöltő akármikorjában egyszer csak elveszítse aktualitását.

A kérdés az lenne, hogy milyen viszonyban is állok én a dícsérettel?
Amikor engem veregetnek vállon és amikor nekem kell vállon veregetnem a családtagjaimat, kollegáimat, barátaimat vagy miért ne - a főnökömet?

Globális fájdalom a visszajelzés hiánya.
Amióta a fucking feedback korában élünk - hogy már nem visszajelzünk, hanem csak így lazán feedbackelünk, visszacsatolunk - az egész degradálódott a simlisség szintjére.

Régebben - még f.e.(azaz feedback előtt) az emberek miután egy munkát jól végeztek el - vállon lettek veregetve, ki lettek állítva a kollegák vagy iskolatársak elé és meg lett nekiek mondva, hogy ember, eztet jól csináltátok. És akkor a f.e. - homo antefeedbackus tisztában volt vele, hogy melyek azok a viselkedései, amelyek jutalmat vonnak maguk után és melyek azok, amiket kerülnie kell, a büntetés elkerülése és kiküszöbölése érdekében.

Például - egy szigorú, törvénytisztelő iskola diákja voltam. Ahova - mert akkoriban ez volt a trend, érkeztek külföldről a csomagok. Néhány katasztrófálisan kíváncsi fiatal, végzős osztályok hallgatói - az éj sötét leple alatt bemásztak a tornaterembe, ami szarásig tele volt hajigálva mindenfélével. Nem lopni akartak. Csak szétnézni, körülszaglászni és esetleg egy-két ugysem nyilvántartott apróságot magukkal vinni. Diákcsíny - ami majd annak függvényében válik bűnözésé, hogy hogyan bírálódik el.
Jutalomban részesül, büntetést von maga után vagy eltünik a felejtés homályában.
És a kapus elfogta őket.
Az igazgatói szobában megkapták a kötelező fejmosást, majd összehívták az egész iskolát. Rendkívűli, reggel tíz órai gyülekező volt ez. Azt sem tudtuk mi van. És a hatalmas kör (careu)közepére állították, a fejükre olvasták a büneiket, majd a kezükbe adták a papírjaikat - ami ugyebár azt jelentette, hogy kereshettek iskolát maguknak. De mielőtt elbocsátották volna őket, mindenki kézenfogva imádkozott értük!!!
Nem tudom, hogy a srácokban mi maradt.
De bennem ez az ima örökké élni fog.
Teljes lelkemmel kívántam, hogy megtalálják a helyüket...

Szóval kellenek a kokrétumok.
Például, hogy kerüljük a következőket:
- soha ne ítéljük el az egész embert, csak a tettet
- minden tettnek, tevékenységnek és cselekedetnek - vannak pozitív és negatív komponensei. Olyan nincs, hogy valamit csak rosszul csináljon valaki. Éppen ezért KRUCIÁLIS kiemelni a jót külön és a helyteleneket, amik tulajdonképpen kudarcba vitték a tervet - szintén külön. Hogy tudja az-az ember hányadán áll.
- ha valami jól működött SOHA NE LEGYEN TERMÉSZETES - ki kell emelni úgy családi körben, mint munkahelyen, és gyakran, nagyon gyarkan dícsérni. Mert a fizetéseknek manapság már nincs ösztönző erejük. Így a dícséreteknek annál inkább hangsúlyozódik ez a funkciója.
- és a gyermeknevelés - olyan fontos ebben a dícséret. Látom a kölykeimen. Csillog a szemük. Boldogok, feldobodnak, szárnyakat kapnak. Ezzel szembe, ha legorombítom őket - irányt vesztenek. Fogalmuk sincs hogy mi van. És halmozni kezdik a hülyeséget.
- vagy a házasság - ez a kedvencem. SEMMI NEM SZABAD TERMÉSZETES LEGYEN - mindent ki kell emelni, meg kell dícsérni - mert mindannyiunkban ott él az éhes, a kiéheztetett gyerek, aki dícséretre vágyik, elismerésre, mert anélkül irányvesztett és tetszhalott.
Nehéz?
Biztos.
Szokás kérdése?
Igen.
Lehet rajta változtatni?
kell!
Hogyan?
Mondjuk mától.
Miként?
Valahogy így:
köszönöm hogy...., hálás vagyok hogy..., ha te tudnád mennyit jelent, hogy...., nélküled ez nem sikerült volna...., ügyes voltál mert...., és folytathatnám. De ezt nem nekem kell, hanem neked. Mindannyiunknak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése