2013. március 15., péntek

Egy utolsó zárójel jogán

Ezelőtt egy vékony héttel indult el a vita - külön partszakaszokra sodorva az amúgy is megosztott és megtépázott magyarságot. Hogy mit gondolok erről? Azt, hogy az járt a legjobban, aki csendben maradt és a szobája félhomályában jó ráérősen levonta a következményeket.

Én nem voltam okos. Megismerkedtem a nép haragjával. Nem megijesztett, hanem első körben felháborított és bosszantott, majd a magasröptű és építő kritikák egyenesen mulattatak. Így jártam. Valaki cinikusan megjegyezte: mi van? a koma visszaütött? Csak azt nem értettem, hogy a komát mi szél futta a blogomra. Ki kérte, kényszerítette, tette oda, hogy olvasson, majd hogy továbbolvasson? Mert ha nekem valami nem tetszik - egyszerűen nem rabolom vele az időmet. Továbblapozok és olvasok olyant, amiről úgy érzem, hogy épülésemre szolgál.

Tény, hogy öt nappal Március 15 előtt, nem volt értelme - az én olvasatomban egy külön autonómia tüntetésnek. Magyarság egy van, az autonómia közös - és ha odaáig fajulunk, hogy egymást gyalázzuk, igen nagy a baj.

Mert látod, itt vannak a román testvéreink. Na lenne tanulnivalónk tőlük.
Mindig, de aztán minden esetben elhangzik, hogy bezzeg a románok...nekik jól megy a szekér... Jó helyen dolgoznak, jut mindenre, szép ruhára, kirándulásra, ünneplésre, grasszálásra, bejárónőre - míg a magyar szenved és nélkülözik.
Igaz?
Végülis - nézőpontkérdése.
Mert, ha a magyarnak helye kerül valahova - nem igazán igyekszik beszervezni a jó helyre családtagjait, barátait, rokonait. Sőt - ha egy helyen vannak, kimarják egymást. Mert ilyen a magyar nép. Egymás torkának ugrik kéretlenül. Nálunk és közöttünk, bennünk nem értelem él elsősorban, hanem érzelmek. Azok vezérelnek és határozzák meg létünket, történelmünket, múltunkat és jövőnket. És erre építenek azok, akik bennünket ki akarnak használni: az erőnkre és az érzelmeinkre. Manipulálható...

Kilencven kapcsán most is nagyon sok minden elhangzott.
Hogy felülíródott vagy sem, hogy megmutattuk vagy inkább nem...
Ami bántott - az volt, hogy zömében azok értetlenkedtek, gyalázkodtak és ítélkeztek, akik nem itt éltek közöttünk kilencvenben.
A székely nem volt itt kilencvenben.
De sokan közülünk igen.
Hogy bennem, védtelen, védelemre szoruló gyermekként mekkora nyomot hagyott a vér, az agresszió, a megmagyarázhatatlan támadás, az artikulátlan üvőltések, a szüleim és testvéreim elszántan harcoló képe, az elveszettségem, a menekülés, a megalapozott rémehírek, az utána évekig tartó bizalmatlanság, majd gyülölet - én azt elmondani nem tudom!!

Egy biztos - csak az tudta magérteni a tüntetéssel szemben felszólalókat - aki mindezeket átélte.
De sajnos, ők nem szóltak...
Pedig megtehették volna. Mindannyiunk épülésére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése