Mi a Húsvét?
Kinek - Mi a Húsvét?
Miért áldott meg kellemes, meg kegyelemteljes és egyáltalán mitől ünnep?
Tudunk-e mi még egyáltalán ünnepelni?
Mitől különbözik az egyik ünnepem a másiktól?
Honnan tudom, hogy Húsvét van és nem Karácsony?
A templomból, a dekorációkból, az időjárási jellegzetességeknek köszönhetően vagy a naptárból?

Amikor bátorkodtam rákérdezni arra, hogy mit ünnepel az ateista Karácsonykor - többen nem vették jó néven.
Merthogy szerintem a Karácsony ugyebár - Krisztus születésének ünnepe.
Nem télifaünnep, hanem keresztény ünnep.
És ha valaki nem hívő - akkor minden bizonnyal ünnepel, hiszen családi ünnep, meg szokás, meg a kultúránk része. De kérdem én - hiszen válaszokat nem kaptam - hogy mit?

És Húsvétkor mit?
A kereszthalált, megváltást és feltámadást?
Egyáltalán Te, hiszel-e a feltámadásban?
Éled-e vallod-e megváltottságod tényét?
És ha nem - akkor neked ilyenkor milyen az ünneped?
Ünneped a szabadnap? A tavaszi kikelet? A locsolás? A tojásfestés és zserbó?
Nem vitatom, nem vétozom meg - hanem egyszerűen érteni szeretném.

Van az a természetesen orosz szokás, hogy Húsvét tájékán kimennek a temetőbe és szemberöhögik a halált. Mert hisznek benne, hogy Krisztus a halált győzte le. A gonosz felett aratott győzelmet - teljes mellszélességgel.
Mi hisszük-e?

Mielőtt vitatkozni kezdenénk - elmondom, hogy nekem mi a Húsvét.
És nem vagyok mintakeresztény.
Egy gyarló, rettenetes természettel megáldott, nehéz és sokszor kiállhatatlan ember vagyok.
De számomra Húsvét fájdalom és öröm. Az öröm fájdalma és a fájdalom öröme egyben.
Ugyanis el nem tudom képzelni az életemet Krisztus nélkül. Fogalmam sincs milyen kapaszkodóim lehetnének a feltámadás és megváltás ténye nélkül.
Nem lenne ünnep az ünnep a templomi szertartás és az azt követő körmenet nélkül.
A keresztségi fogadalmam megújítása, a negyvennapos böjt utáni első alleluja és a tűz-szent valamint vízszent nélkül.
Olyan számomra a Vatikánból közvetített Húsvéti szentmise mint az idős, magányos és özvegy asszony számára az Újévi koncert. Látnom kell, élnem kell, éreznem kell és hallanom kell.
Pedig évek óta bűntiben vagyok.
Nem áldozhatom, nem gyónhatok és nem részesülhetek kegyelmekben.
De a lelkem attól még képes a repülésre.
Mert hitem és ünnepem nem templom, szertartás vagy papfüggő, hanem Élő Isten függő.
De attól dependens. Anélkül halott.

Minden évben elnézem a tomboló, önmagukat kergető, éjszakában sikító fiatalok tömegét - akik kijönnek szembekacagni a körmenetben résztvevőket.
Azon elmélkedem eredmény nélkül, hogy számukra mi az ünnep.
Mitől más ez az éj, mint a többi?
Ilyenkor mást rendelnek?
Mással ünnepelnek?
Másról beszélgetnek?
És honnan merítenek erőt, fogozkodót, emelkedettséget, spirituális étket a léleknek, a szellemnek?
Mert abban nem hiszen, hogy az ők életük ennyi lenne.
Hogy bárki élete ennyi lehetne.
Egy buli, egy tojás, egy nyuszi és a kényszeredett, giccsé fajúlt - gyermekiszemmelhánylejtadott locsolkodás.

Az idén ennyi volt az igazi ünnepem az eddigi felsoroltak mellett:
- csak egy pillanat, de ez a pillanat mindent vitt.
Ferenc pápa - aki a szertartás után, az Orbi et urbi áldás előtt magához emelt egy sérült gyereket. És azt jó erősen szorította.
A gyermek nyaka köré fonta a karját és egy pillanatig megszünt a világ.
Nem voltak kötelezettségeim, gyermekeim, szerepeim, külvilág, égodaazebéd és lejártamosás - hanem a szeretet volt.
A feltámadás.
És hogy ha már fogytán is, de van remény.

És ne haragudj.
Nem akartalak bántani!
Ma különösen nem...