Az embernek az anyja szent. Ő mondhat rá akármilyen rosszat, de ha más helytelen vagy ne adj Isten pejoratív jelzővel meri illetni, annak vége van. Ezt még a Keresztapából, majd Gigi Becalitól tanultam.

Érdekes és tanulságos lenne - önismereti gyarapodás szempontjából mindenképpen, ha őszintén szembesítenének bennünket azzal, amit saját gyerekünk gondol rólunk. Csakhogy ez éppen annyira kivitelezhetetlen mint amennyire meredek. Ugyan melyik gyerek lenne az, aki el merné mondani, hogy valójában mit is gondol az anyjáról.

Egyszer, amikor gyerek voltam - nem felejtem el ezt a képet, amíg élek - éppen kint játszottunk a barátnőimmel a blok előtt. Valami krétát vettünk a Trafikban és azzal rajzoltunk tele mindent és egymást. Mivel az ablakunk alatt folyt a rajzolás, hallottam, ahogy a szülei összekaptak. Azt nem hallottam, hogy min, csak az érzelmek toccsantak ki az összekrétázott aszfaltra - halálra rémítve engem.

Alig telhetett bele tíz perc a balhé után - hátravágódott az ajtó és megjelent édesanyám - szokatlanúl furcsán kiöltözve és kisminkelve. Annyira fel volt dúlva a veszekedéstől, hogy észre sem vett, elrohant, majd beült az autóba és elhajtott. Aznap este késön jött haza - életében először, és kis időre rá el is váltak.

Bennem nem is az azt követő események hagytak nyomot, hanem az édesanyám aznapi, szokatlan és idegen imidzse. Mintha nem is ő lett volna. Annyira nem ő, hogy ha az utcán szembejön velem - fel sem ismerem.
Azt a ruhát, ami akkor rajta volt, többé soha nem láttam. Sem előtte, sem utána. Sokszor gondolkodtam azon, hogy talán az emlékezetem alkotta - mígnem a múltkor hazamentem és a szekrényében ott volt leghátul a ruha. Megkönnyebbültem mosolyodtam el. Sokminden benne volt abban a ruhában...

A gyerekeim, amíg kisebbek voltak - soha nem láttak engem dolgozni otthon. Ha valami munkám volt, azt olyankor intéztem el, ha aludtak. Mellesleg most is igyekszem mindezt így megőrizni. Amikor Anna először látott a laptopot kezelni - rámkiáltott, vigyázz, az az Apué...még elrontod... Majd kis idő múlva - Anya...te tudsz laptopozni???
Kicsi drágám arra gondolhatott magában - hogy van nekie egy jó marha digitális-analfabéta anyja, de legalább szereti őket...

Mostanában is sokmindenre rácsodálkoznak, ami a meglepetés erejével hat rájuk. És ami szokatlan - azt nem is szeretik műveltetni. Biztonsági okokból...

Minden esetre én csak azt mondom - hogy jó ha minél több szituációba beleképzelik az embert. Én gyakran mesélek nekik arról, amit éppen művelek. A tanítással már szokva vannak - vizsgát és diplomaosztást láttak, a fogyatékkal élőket látták - bátran mernek kérdezni is, az irodát látták, a kollegákat ismerik. Fontos ez. Hogy ha azt mondom, hogy ide vagy oda kell mennem - pontos képe van arról, hogy hol vagyok, kivel és mi az amit éppen csinálok. Így képes megérteni azt is, hogy miért fontos - alapjáratban és nekem.

HIFA PARK projektünk sms-kampányzárásakor tudták, hogy lesz egy nagyobb méretű sajtótájákoztató. Hallották, ahogy tervezzük, szervezzük, bonyolítjuk. Aztán látták a tvben is. El is meséltették. Azóta is közkedvelt szerepjáték és mókaforrás a sajtótájákoztató. Minden új szerep egy újabb mókát szül...