2013. március 3., vasárnap

Tudod én nem igazán szerettem kamasz lenni annak idején - mert a világ baja rajtam volt. Éppen ezért csodálkozom mindig azonok, akik elmesélik, hogy mennyire könnyen evezték végig a kamaszkort. Mert ami nehézséget én megéltem - nem kívánom senkinek.

Akkor kezdett talán könyebb lenni és jobb - vagy talán a legmegfelelőbb szóval - adekvátabb, amikor belekerültem egy hatalmas baráti körbe.
Mindigis bandáztam amióta az eszemet tudom. Csak a banda változott. Kamaszként azonban egy társaságra leltem - ahol mindenki azonos gondokkal küszködött mint én és végre, talán először nem kellett eltitkolnom azokat a dolgokat amik valóban bántottak.
Persze a legnagyobb fájdalmadban sem csak a fájdalom köt le, hanem még sok minden más is - éppen ezért volt jó együtt beleélni a nagyvilágba.
Rengeteget kirándultunk. Annyian voltunk például hogy soha nem lehettünk egyedül. Mindig volt valaki a rengeteg emberből, aki azonos hullámhosszon volt veled - bármilyen nagy marhaságon mentél is keresztül éppen.
Szükségem volt erre az időszakra, hogy kiheverjem azt, ami ezt előzte meg.

Nagyon zsenge korban döntöttem úgy, hogy másik városban fogok továbbtanulni. Annak akinek ez az egyetlen alternatívája a túlélésre - nem kreál belőle különösebb problémát. De nekem rengeteg alternatívám lehetett volna.
Mégis Enyed mellett döntöttem.
Talán esélyt kaptunk Istentől a férjem és én - hogy akkor és ott ismerkedjünk meg és szeressünk egymásba, még mielőtt ő is meg én is keresztülmegyünk egyéni kálváriáinkon. Nem tudom. Nem történt meg. Nem találkoztunk vagy nem emlékszünk egymásra - minden esetre osztályaink együtt buliztak, tanultak, majd végeztek. Nekünk nem adatott meg.
Sokkal inkább megtaláltuk azt néhány évre rá, hogy nyílt harcot vívjunk Egyházzal, barátokkal, családtagokkal, ismerősökkel, tanítványokkal és hívekkel. Mert így alakúlt...

Nyilván nem adnám semmiért azt a sok tapasztalatot ami azalatt a pár év alatt ért - még ha fájdalom árán is ivodott belém a tanulság minden egyes szava...
Amit szívesen kidobnék azonban - az rengeteg. Így utólag is kegyetlen vargabetűnek tűnik Enyed. A maga 47 embert magábatömörítő bentlakásos szobáival, a mocskos és fertő illemhelyeivel és zuhanyzóival, a leírhatatlan állapotaival - a seggnyalós szabadság vagy igazmondás és egyenesség katonás rendjével - a sok elvesztegetett idővel és az órákba telő utazásokkal.
Ugyan - soha nem ismerkedhettem volna meg a könyvekkel ilyen szinten. Soha nem láthattam volna csodakönyvtárat és olvashattam volna el olyan köteteket, amikhez ott fértem csak hozzá. De túl nagy ár volt ez a bölcsességért.
Amikor hónapokon át hajnali 4 kor keltem, hogy este 8ra essek be az ajtón - azt hiszem nem túlzok.

Anyaként más szemmel gondolok vissza mindenre.
Gyakran kapom azon magam - hogy újragondolom és festem minden egyes emlékemet.
Már a gyerekek számítanak.
Hogy mit ajánlanék, tanácsolnék - engednék vagy tiltanék - felhasználva mindazt amit átéltem...

Amikor 16 évesen bejelentettem hogy mától kezdve mennyasszony vagyok és ha tetszik ha nem férjhez megyek - édesanyám nem hisztizett.
Nem vagyunk cigányok fiam - de ha így döntöttél, hát jól van...mondta.
Aztán kerek három évre rá nagyon másfele mentek el a dolgok.
Ekkor kérdeztem meg, hogy miért nem zárt be, bűntetett meg, tiltott el - mittudomén, akármi.
Erre mondott valami nagyon fontosat - fiam ha elédbe állok, vesztedbe rohansz. Így legalább volt rá egy esély, hogy meggondold vagy másként alakuljon. Hát ezért.
Én is gyakran bátorítom a gyerekeket.
Ott vagyok, védem és óvom őket - felsegítem ha elesnek - de elejükbe nem állok.
Van hogy fáj, harapnom kell az ajkaimat hogy ne üvőltsek - de megéri. Mert így mindig marad visszaút. Legalábbis ezt mutatta meg az én anyám...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése