2013. március 2., szombat

Hogy mit meg nem tesz egy nő azért, hogy jól nézzen ki - vagy legalábbis önmaga számára elfogadhatónak - arról rengeteget lehetne beszélni.
Az a gender is érdekes azonban amit már az anyatejjel szívunk magunkba - hogy fiúgyermek nem sír, elmúlik mire katona leszel és a szépségért meg kell szenvedni ugyebár.

Így lesz aztán az, hogy automatikusan a nők nekifognak szenvedni - már nem is a szépségért, hiszen még azt is elfeledik, hogy miért is kell szenvedniük. Egyet tudnak, de azt örökre, hogy szenvedni kell. Mert így lettek kódolva. A fiúk meg lazán nem sírnak, ha te sírsz kicsúfolnak, mert azt tanulták és elmennek katonának - mert az olyan férfias. Na nem a hadseregbe - hanem életük különböző területeire, ahol eljátszhatják a katonai diktátor szerepét. Ez legtöbbször csak otthon lehetséges és sok esetben csak a gyerekekkel - hiszen az asszony úgy pofán teremti őket két sírás között, hogy a szemük kicserélődik. S ha a gyerekeket sem lehet instruálni katonai fegyelemmel - hát vesznek maguknak egy kutyát. Annak ordítják, hogy lábhoz, meg ülsz, meg egyebek. És ilyenkor otthon érzik magukat. Végre otthon és végre önbeteljesítve.

A lányom hét éves.
Tavaly karácsonyra kért egy hajsütővasat, amivel majd göndöríteni lehet a haját.
Nem hozott az angyal. Lebeszéltem, hogy majd még lesz ideje.

Tegnap megkér, hogy csináljak neki csigafrizurát. Az olyan hogy én kábé fél óráig tekerem tincsenként a haját, majd a csigaformát mintázó tincseket lecsatolom vagy legumizom. Így lesz olyan hat kicsi kontyocskája. Annak ellenére, hogy kereken fél órát kínlódom a tincsekkel - olyan átlag egy óra múlva már nem is kell. Ok, szokva vagyok, szó nélkül bontom le. Sőt, ha ő nem szól - akkor én vagyok az aki emlékeztetem, hogy nem akarod lebontani? Hiszen törvényszerű, hogy mondjuk éppen amikor nekifogok vacsorát készíteni, akkor kell lebontani - hagyva csapot-papot, mert ő egy ilyen azonnal ember. Ezt tőlem örökölte.
Lebontottam.
És akkor vettük észre, hogy a tincsek a kontyocskáknak köszönhetően loknikká váltak. Begöndörödtek. Úgy futkorászott vele egy ideig boldogan, majd megformálta a kérését. Hogy ő úgy döntött, hogy másnapra az iskolába göndör hajat szeretne és most azonnal csavarjam vissza a haját, mert úgy alszik. Ok mondom, de számíts rá, hogy nem lesz kellemes. Előfordulhat, hogy éjjel már nem fogod tovább bírni és hívni fogsz, hogy lebontsuk.
Nem, nem. Ő kibírja.
Jó, felcsavartam. Hét éves - mondom még egyszer. De nőből van.

Egész éjjel azzal aludt. Suliba menet nem bonthattam le, majd csak ott, hogy igazán szép legyen.
Amikor a suliban kibontottuk - úgy nézett ki, hogy azt elmondani nem lehet. Egészen csigás göndör lett a haja és felugrott. Akkor meg ettől akadt ki. Mi persze a gyermekkel kacagtunk. Én mert már többször jártam meg, a gyermek meg azért mert holt viccesnek találta a nővérét.
Jó - még tíz perc, amíg lenyújtottam a tincseket. Ekkor már szép lett. Neki is tetszett.
Magamat láttam benne.
Annyi különbséggel, hogy én 13 évesen csavartattam fel először a hajamat. Soha nem bírtam végig az éjszakát.

Amikor mennyasszony lettem - az esküvő előtti estén felcsavartuk a hajamat. Beütöttem vagy öt kávét, hogy ne aludjam és tartani tudjam a csavarokat. Sikerült is. 
És akkor ott álltam másnap - göndör hajjal és olyan fáradtan, hogy bőgni tudtam volna.
Mert ilyenek a nők.
Képesek szenvedni a szépségért.
Azóta ilyen mércével már nem vagyok nő.
Nincs az az alkalom, pasi, esemény - amiért végigüldögélnék egy éjszakát. Göndöt vagy más leszarom - ennél szebb ugyanis már nem lehetek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése