Amikor a tegnap este kiszakadt belőlem a hatalmas, orkánerejű vihart kavaró bejegyzés – tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el az ellenséges kommentelőkkel való szembesülést. Ennek ellenére, amikor ma olyasmikkel kellett gazdagodnom – önismereti szempontból – hogy bunkó piccsa vagyok, meg egyebek, csupán csak amiatt, mert el mertem mondani hangosan, hogy nem értek egyet a március 1o-i tüntetéssel – hát enyhén szólva is, meglepődtem.

Furcsállottam a gyűlöletet – ami a sorok közül acsarkodott rám. A kultúrálatlanságot, a tálalás módját, azt, hogy SENKI nem merte felvállalni ellenvéleményét és minden egyes ellenséges és gyűlölködő hozzászoló névtelenül semmizett ki – szerény véleménykinyilvánításom miatt.  

Az egyik hozzászoló, aztán kicsit késöbb egy bátorságot kapott következő is – feltette azt a költői kérdést – amit én magam is feltettem önmagamnak az eltelt 34 évben naponta – hogy egyáltalán ki ez a Csataéva és mi szükség van rá. Persze névtelenül...

Ekkor szakadt el a cérna.

Álljunk meg egy szóra. Ha nekem véleményem van, azt felvállalom. Én vagyok, ez vagyok és ezt bátorkodom gondolni. Ha meggyőzől, hajlandó vagyok másként vélekedni. Hiszen fejlődőképes és rugalmas vagyok. De ha ütlegelsz, acsarkodsz és gyűlölködsz – én ijedtemben nem fogom másként gondolni, vagy nem fogok másként érezni vagy vélekedni – hanem egyszerűen elhallgatom véleményemet. Félelmemben. Nem belátásból – hanem rettegésből...

Szóval. Lealacsonyodtam. Nekiálltam válaszolgatni a szennyre – szennyel.

Hogy is van az az idézet - Ne vitatkozz a hülyékkel, mert lealacsonyodsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal!...

Ennek az elkerülése érdekében – inkább lezártam a blogomat. Egy ideig...

Nem szeretném ugyanis, ha a caládtagjaimnak bántódása esne emiatt. Hiszen benne vannak ők is ebben. Akarva-akaratlan, közvetve-közvetlen.

Eddig úgy gondolkodtam – hogy azok a tartalmak, amikről írok nem bánthatnak senkit – hiszen igyekszem olyan szinten maradni – ami ugyan mély, de még általános és különös hangsúlyt fektetek arra, hogy ne személyeskedjek és ne legyek bántó vagy ítélkező.

Kicsit mindig átolvasom az érintettek szemével is, azt, ami bennem megszületik.

Úgy tűnik most nem sikerült.

Pedig csak egy nagyon fontos dolgot szerettem volna elmondani – hogy nem értek egyet a széthúzással és nem értek egyet a mai nap tisztázatlan cél és fogalom-rendszereivel.

Átolvastam cikkeket, riportokat, bejegyzéseket a témában. Sehol az összhang, a harmónia – ami felkeltené érdeklődésemet és abbéli vágyamat, hogy részese lehessek a mai nap történelmének. Még egyszer elmondom, amit már kismilliószor – egységben az erő – legyen az nemzeti, vallási, politikai kérdés vagy egy egyszerű házasság, családi vagy munkahelyi probléma – aminek megvalósítása érdekében összefogunk.

És ma nem volt jele sem egységnek.

Ezzel szemben széthúzásnak annál inkább.

Az én esetemben – hogy véleményemért – megtámadtak, megfenyegettek, megaláztak és rágalmaztak. Magyar a magyart...

A legjobban mégiscsak az fáj, hogy nem lesz aki levonja a megfelelő következtetéseket és így a tanúlság is elmarad.

Pedig igen jó lenne gyermekeinknek, holnap az iskolában fiataljainknak és hosszú távon egymásnak, majd nem utolsó sorban önmagunknak  – elmagyaráznunk azt, ami ma történt bennünk – és közöttünk.

És még egyszer: miért is???...