vannak emberek akiket nagyon megváltoztat az anyaság. Van akiket csak a finomít, cizelál. és ismét olyanok is, akiken egyáltalán semmit nem módosít.
nem szeretném mégcsak végiggondolni sem, hogy egyik jobb, másik rosszabb lenne.
egyszerűen azt gondolom róla, hogy van akinek ettől kezdődően hivatása lesz az anyaság.

nem hulye. egészen pontosan tisztában van vele, hogy egy hálátlan, időrabló, közeli távon eredményeket nem mutató, visszajelzésszegény, anyagi nehézségek sorozatába jutattó és meg nem fizetett hivatás, de nem is ezekért teszi. hanem önmagáért az anyaságért. a gyerekekért.
igazi nagy misztérim ez.

mert ahhoz, hogy ezt nap mint nap véghezvigyem, emellett letegyem a voksomat - annyi kell, hogy megtagadjam önmagam. félretegyem az én személyes vágyaimat, álmaimat, aspirációimat, önmegvalósítási szükségleteimet - és az ők érdekükben létezzem elsősorban.
mondja a társadalom, hogy ez nem egészséges.
mert ugye a társadalom dönti el, hogy mi az és mi nem.
alig pár évtizeddel ezelőtt ez a minta számított széles körben elfogadottnak és a női karrier nem annak. míg ma megköveznek ha otthon maradnál - gyerekeket nevelni, családi tűzhely melegét őrizgetni.

ma elvittem magammal Annát órát tartani.
tehettem, hiszen a gyerekek, akikkel pénteki napokon foglalkozom, alig idősebbek a lányomnál.
Anna nagyon izgult. hogy majd sikerül-e beilleszkednie, hogyan fogadják, kik és hányan lesznek, meg ehhez hasonlók. annak ellenére, hogy az információk birtokában volt, saját szemével szerette volna látni azt.
harminc gyerekem van. jobb napokon hoznak egy unókatestvért, barátot, osztálytársat - van hogy begyűlnek 35ön is a befogadásukra alkalmas terembe.
ilyenkor az órám utáni két órában a hangom teljes mértékben használhatatlan.
és akkor a kicsi lányom.
látott már dolgozni, de ebben a felállításban még nem. azaz nem gyerekeket tanítva.
kissé féltékenyen nézte, ahogy a gyerekek a fülembe sugnak, megfognak, odahívnak, mesélnek, megszólítanak. majd amikor ismételtünk - szorongva izgett-mozgott, mintha attól félne, nehogy rá essen a sor. a piros pontnak annyira örült, mintha igaziból kapta volna.
huhh anyuka... ez nagyon jó volt. nem is hittem volna...

És ekkor ébredtem rá, hogy milyen csodás, hogy eljöhetett.
olyan ez, mint amikor egy évtizednyi házasság után - az évforduló napján a slampos férj, kiviszi a slampos feleséget az étterembe.
és megcsinált, belőtt séróval, ízlésesen felöltözve, sminkben és az emberek szemével rátekintve - rájön, hogy mindennek dacára - ő újra beleszeret.

nem kívánom, hogy megértsen bárki is - de én a magam nevében kijelenthetem - hogy mára már tudom miért szólított engem az Isten életre. amióta anya lettem rájöttem.
és mára már az sem zavar különösebben, hogy a társadalom, a mai trend nem egészen fogadja el éltefelfogásomat - és lépten nyomon azt jelzi, hogy a hiba bennem van.

volt hét csodás esztendő - ami alatt minden a gyermekeim köré rendeződött.
a munkám, életem, céljaim, hétköz- és ünnepnapjaim.
szeretném ha mindez addig tarthatna, ameddig szükségük van rám.
én ugyanis nem úgy gondolkodom, hogy korán kellene önállósodniuk, rájönniük, hogy az élet kegyetlen, a szülők foglaltak és a gyerek azt csinál amit akar vagy legjobb esetben - tud...

hiszek a szeretetben. az önfeláldozásban - ha annak konkrét és jól körvonalazott célja van.
a nevelésben.
a lelki életre nevelésben.
de legfőbbképpen abban - hogy számomra a lelki- a valóság...
és a lelki soha nem követel anyagiakat. hanem életet. igazi, megélt, végigszeretett, együtttöltött, egymásnak szentelt életet.