Ma az irodából jövet egy csodálatos szerelmespárt láttam. Annak ellenére, hogy kegyetlen időhiánnyal küszködtem, akaratom ellenére le kellett lassítanom a lépteimet, hogy közelről láthassam, hallhassam és érezhessem ezt a nem hétköznapi csodát.
Annyiszor szóltam pejoratívan a házasságról és párkapcsolatokról - most ezt kívánom ellensúlyozni. Amikor felfedeztem őket és elért az-az érdekes aura, ami körüllebegte őket - az első benyomásom az volt, hogy minden bizonnyal egy új kapcsolatról lehet szó. Nincs az a szerelem, amelyik egy élethosszig tartana ezen a hőfokon. Aztán, ahogy közeledtek egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy évtizedek összehangolt gesztusairól, mimikáiról, mozdulatairól és szokásrendjéről lehet szó. Nem együtt, hanem egymásban jöttek.
Valakiről beszélgettek, akiről mindkettőnek elismerő véleménye lehetett - mert kedélyesen tárgyalták legújabb megvalósításait. Ahogy elhaladtam mellettük - beszippantottam az illatúkat. A boldogság idős és bölcsességet hordozó szaga volt ez. Tisztaság, öröm, harmónia és egyetértés elixírje.
Honnan? Mióta? Hogyan? Mi lehet ezeknek az embereknek a titka?

Annak idején, amikor önkéntesként beteggondozni jártam - látatlanba kaptam egy családot. Előzőleg annyit mondtak el, hogy két idős néni él együtt - az egyik nemlátó, a másik meg ágyhozkötött beteg. Teendőim első körben alapápolási feladatokra korlátozódtak. Mosdattam, körmöt, hajat vágtam, etettem, bevásároltam ha igényelték. Aztán egyre több időt töltöttem velük. Együttléteink hatalmas beszélgetésbe torkoltak és felolvasásokkal bővültek. Néha a nemlátó nénit sétáltatni kellett - főként tavasszal meg nyáron. És ilyenkor arra kért, hogy legyek a lába meg a szeme. Mindent el kellett mondanom. Amit és ahogyan látok, formákat, színeket, érzéseket, benyomásokat és gondolatokat. Nem volt kedves soha - de ilyenkor mindig mosolygott.
A beteg, ágyhozkötött nénivel nagyon szoros kapcsolatunk alakult ki. Mintha elhúnyt Nagymamámat kaptam volna vissza egy utolsó bekezdés erejéig. Angyalom...így szólított. Azt hiszem abban, hogy egy katólikus pap felesége lettem - ez volt a legrettenetesebb rész-döntés. Hogy oda sem mehettem már vissza. Mert nyugdíjas apácák voltak mindketten. Belerokkantak volna, ha tudomást szereznek döntésemről. Vagy mégsem?
Elbúcsúztam, mondtam elköltözöm és eljöttem.
Soha nem csuktam be magam mögött az ajtót.
Gondolatban és álmomban gyakran visszajárok.
Felolvasok, mesélnek, csendet hallgatunk és sétálunk.
Imádkozom értük és magunkért. Innen, emberileg nem tudni, hogy mit miért - de ők már a Teremtő Isten mellől - megszerezték a válaszaikat és tudják, hogy a szeretetem irántuk az örökkévalóságig terjed. Emberi korlátozások nem pusztítják, hanem egyenesen erősíteni fogják.

Érdekes számomra újabban a nyugdíjas lét.
Fiatalként ez valami olyan, amit mi már nem érhetünk meg.
Utópisztikus gondolat, hogy majd ha nyugdíjas leszek végre lesz időm mindenre - de leginkább az életre.
Mert ez a rohanás minden csak élet nem.
Akkor élek ugyanis, ha a szeretteimmel lehetek, ha önmagamra időm jut, ha megállhatok, ha csendet fürkészhetek - ha kirándulhatok és olvasgathatok. És éppen ezekre nem jut ma már idő.

Talán ezt jelentette számomra ma ez a pár...
Hiszen mindenük megvolt, amire vágyom.
Szeretet és Élet.
Vajon kinek a birtokában lehet a rábolintás hatalma? Hogy végre - mindennel dacolva elkezdhessem azt, miért tulajdonképpen itt vagyok: fejlődni, szeretni, lenni, és igen, élni...