A közismert és sokak
által meg is szenvedett mondás alapján – egy nő két alapesetben képes bármit
megtenni a cél érdekében: egyik – ha gyereket akar szülni, illetve a másik – ha
nem akar semmi áron gyereket szülni.
Igaz?
Az....
És akkor itt van
valamelyik napom. Megtámad késő esti órában a gondolat, amely azóta sem hagy
nyugodni.
Nem szeretem a
dolgokat feszegetni, mert fejjel landolok a falba és ezáltal mindig megélem a
korlátoltságomat – de ez megér egy eszmefuttatást, mert lehet, hogy a kutya
éppen ide van elásva.
Menjünk vissza a
kezdetekhez.
A paradicsomban
Ádám és Éva élt – örömökben, boldogságban, kiegyensúlyozottságban és békében –
egymással és környezetükkel. Isten nem volt mellettük és velük egész nap – néha
eljött a kertbe hozzájuk. Szerették Istent és Isten is nagyon szerette őket –
mondja az írás.
És ez az ami
tulajdonképpen megfelel a párkapcsolatok első dekádjának. Ahol hajlamosak is
vagyunk – rendszerint forró fejjel és meggondolatlanúl dönteni. Ugyanezek az
állapotok jellemzőek a két évnél fiatalabb kapcsolatok szereplőire is. Nincs gátlás,
nincs félelem, nincs szégyen és becsapás – ezzel szemben van öröm, békesség,
boldogság, kiegyensúlyozottság. És igen – Isten néha eljön és mellettünk marad
egy keveset.
Ez a bűnbeesés
előtti periódus. Mintha minden párkapcsolat predesztinálva lenne, hogy újraélje
az ősbűn folyamatát.
Megtörténik az
elgyengülés – a nő magával rántja a védtelen szerencsétlent – ez a férfi – aki mit
meg nem tesz asszonya boldogsága érdekében...
És – nekem ez
tetszik a legjobban... – Isten újra eljön. Hallani, látni akarja a történteket –
nem érezni és tudni, hanem szembesülni vele.
És az emberpár
elrejtőzik. Mert hírtelen feleszmélnek, hogy mezítelenek. Hoppá...
Valami történik a
kapcsolatokkal. Mintha – akárcsak a bűnbeesés pillanatában – harapna mindkét
fél a mindentudás fájáról és hírtelen feleszmélne.
Rájössz, hogy a
másik, akit 2 évig szinte imádtál – trehány, paraszt, gyáva, sunyi, mittudomén.
És ő is ráeszmél veled kapcsolatos dolgokra. És
hírtelen megtelik a kapcsolat a mindentudás mellett – minden rettenettel is:
gátlás, szégyen, s hadd ne folytassam.
Kiűzetés a
Paradicsomból:
Felötözünk. Szerepeket,
játszmákat veszünk magunkra. Már nem mi vagyunk ebben a kapcsolatban – hanem valaki,
akit eljátszunk. Túl nagy merészség és luxus önmagunkat hozni.
És akkor jön a
gyerek, majd a gyerekek.
És csodálkozunk
szüntelen – honnan tanulják ezt a sok rosszat, kitől örökölték, látták,
hallották, követték.
Egy pillanatig sem
valljuk be még önmagunknak sem, hogy honnan-honnan, tőlünk. Mert az egyenlő
lenne a kardbadöléssel – de ugyanakkor, megkímélhetne bennünket kollektíven
olyan elkövetett és még el nem követett szemetektől – amikről legjobb
pillanatainkban – tudjuk magunkról, hogy nem jellemeznek.
Vissza kell menni
lelkiekben – egyszer talán egyedül a kezdetkhez.
Majd kapcsolatilag –
egy olyan szintre, ahol MÁR nem fáj ha meztelen vagyok.
És így – talán esélyük
van a gyermekeinknek is – nem megismételni Káin és Ábel történetét. Amit mellesleg
nagyon ideje lenne már abbahagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése