2012. november 9., péntek

Halál



Amikor életemben először szembesültem  a halállal – tudatosan- nagyon fiatal voltam. És egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Azt hiszem nem is maga a tény sokkolt annyira, hogy a szeretett személynek távoznia kellett – hiszen már akkor is konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy lehet valami a halál után és nem az örök semmibe távozunk el – hanem inkább attól maradtam lelkileg örökre sebes, ahogyan az emberek fogadták és viselkedtek akkor és nem sokkal utána.
Kerestem a kortársaim viselkedésében a mintát – ott nem volt – de a felnőttek sem voltak sokkal felkészültebbek. A fájdalom mellett szégyen volt bennem. Égető és határtalan szégyen. Az jutott több ízben eszembe, hogy ha az elhúnyt személy – bátroságot akarván gyűjteni, visszanéz – nem fogja tudni folytatni az útját.
És ez még sokáig élt bennem.
Nem sokkal ezután – egy olyan iskolába mentem, ahonnan egyenes út volt számunkra kikövezve a papságig – mert, ezzel a szándékkal hoztuk meg az áldozatot. De sajnos a szégyenérzetem nem hogy tompúlt volna, hanem egyenesen növekedni látszott. Ott sem találtam mintákat. Egy pap-házaspár volt, akikre mély tisztelettel emlékszem vissza, de arra is éppen olyan erősen emlékszem, hogy nagyon befele – nem felfele, vagy csak felfele – hanem befele éltek. Mintha meg szerették volna menteni magukat, szépen és gondosan felépített lelki életüket egy rothadó világtól.
Nem maradtam többet mint két év ezen a helyen – hazajöttem. Anélkül, hogy bár csíráját megtaláltam volna annak amit kerestem.
Hajnali ötkor keltem, annak érdekében hogy beérjek 8ra az iskolába vonattal – és rögtön órák után siettem haza, hogy este negyed nyolcra ismét az otthonomban lehessek.
Senki nem értette. De volt szépsége ennek a fél évnek is.
Itthon folytattam a tanulmányaimat és a keresést, amelyet nem sikerült megtalálnom annak a vallásnak a keretén belül, amiben keresztelődtem és gyerekkori éveimet töltöttem el.
Már ekkor tudtam, hogy hosszú keresés vár majd rám. És így is történt.
Katolicizálásomat sem értették sokan, pedig óriási volt az értelme, érzelme, hozadéka. Tanúlsága – hogy igenis, engedni kell a gyereket Istenhez és engedni kell keresni – mert ösztönösen talán sokkal jobban ráérez dolgokra, mint azt mi hinnénk és tennénk – helyette.
Halált indultam keresni és életet találtam.
A sajátomat és a másét – de legfőbbképpen azt, amelyet még születésemkor elveszítettem.
A gyakori vonatozások alatt egyik kedvenc meditációs témám volt az, hogy mi lenne ha hazaérve  - egy teljesen idegen környezetbe csöppennék. Azok akikért jövök, nem lennének, ahova jönnék már nem létezne – és engem csak úgy – ittfelejtenének. Mit tennék, mire gondolnék, hova mennék – és hogyan élnék tovább.
Visszacsatolva a halott távozására – mindig úgy gondolkodtam erről, hogy valahogy így lehet. Elmegy, de visszanéz – és mindig nagyon lényeges, hogy mi az amit lát. Mert amit lát, azt hagyta.
Szeretett Nagymamám távozásakor – legyengülve – katonás rendben a tárgyak körülötte – megmosakodott, megfésülködött – megfogta a kezemet, bár nem ismert – és lehúnyta a szemét. Senki nem ordított, toporzékolt – mert még halálában is mesteri perceket kreált. Ahogy élt, úgy is halt meg.
Soha nem hangoztatta Isten iránti szeretetét – de élete maga volt a szeretet. Gyakran ballépésekkel, rossz döntésekkel, gyűlölettel, sok fájdalommal, kudarccal – de ki mondta, hogy másmilyennek kellett volna lennie. Mert a tanúlság nem a merevségben lakik, hanem az eleséseket követő felállásokban, a kudarcokat követő harcokban, és mindenekfelett– a szeretetben.
A gyerekek gyakran kérdeznek halálról, elmúlásról, öregedésről – és én már nem félek  válaszoktól – mert tudom, hogy ahogy ideje van a születésnek, ideje van a meghalásnak is. Csak engedni kell áramolni a dolgokat.



És egy másik bejegyzés szeretett Mamimról:


Ma - 8 ev utan eloszor - ujra ereztem valakin szeretett nagymamam illatat. Sokat es szokszor gondolkodtam, hogy honnan jon ez es mit hordoz magaban. Illatszer, krem, eletmod, keves jofajta dohany, fuszer illata?
 De nem, ma rajottem. A lelke illata volt ez. A josage, es a letisztazodott, harcai mindegyiket megvivott es atfontolt bolcsessegenek illata.
 Olyan asszony lett (sok sok belso harc aran) egy biztos leptekben szarra meno vilagban - amilyennel ma mar nem talalkozni.
 Ma mar nincsenek ilyen lelek-illatu emberek. Csak a tetteknek van neha ilyen szaga. Olyankor a lelek feludul es ebbol mindenki buntetlenul taplalkozhat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése