Amikor életemben
először szembesültem a halállal –
tudatosan- nagyon fiatal voltam. És egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Azt
hiszem nem is maga a tény sokkolt annyira, hogy a szeretett személynek távoznia
kellett – hiszen már akkor is konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy lehet
valami a halál után és nem az örök semmibe távozunk el – hanem inkább attól
maradtam lelkileg örökre sebes, ahogyan az emberek fogadták és viselkedtek
akkor és nem sokkal utána.
Kerestem a
kortársaim viselkedésében a mintát – ott nem volt – de a felnőttek sem voltak
sokkal felkészültebbek. A fájdalom mellett szégyen volt bennem. Égető és
határtalan szégyen. Az jutott több ízben eszembe, hogy ha az elhúnyt személy –
bátroságot akarván gyűjteni, visszanéz – nem fogja tudni folytatni az útját.
És ez még sokáig
élt bennem.
Nem sokkal ezután –
egy olyan iskolába mentem, ahonnan egyenes út volt számunkra kikövezve a
papságig – mert, ezzel a szándékkal hoztuk meg az áldozatot. De sajnos a
szégyenérzetem nem hogy tompúlt volna, hanem egyenesen növekedni látszott. Ott
sem találtam mintákat. Egy pap-házaspár volt, akikre mély tisztelettel
emlékszem vissza, de arra is éppen olyan erősen emlékszem, hogy nagyon befele –
nem felfele, vagy csak felfele – hanem befele éltek. Mintha meg szerették volna
menteni magukat, szépen és gondosan felépített lelki életüket egy rothadó
világtól.
Nem maradtam többet
mint két év ezen a helyen – hazajöttem. Anélkül, hogy bár csíráját megtaláltam
volna annak amit kerestem.
Hajnali ötkor
keltem, annak érdekében hogy beérjek 8ra az iskolába vonattal – és rögtön órák
után siettem haza, hogy este negyed nyolcra ismét az otthonomban lehessek.
Senki nem értette.
De volt szépsége ennek a fél évnek is.
Itthon folytattam a
tanulmányaimat és a keresést, amelyet nem sikerült megtalálnom annak a vallásnak
a keretén belül, amiben keresztelődtem és gyerekkori éveimet töltöttem el.
Már ekkor tudtam,
hogy hosszú keresés vár majd rám. És így is történt.
Katolicizálásomat
sem értették sokan, pedig óriási volt az értelme, érzelme, hozadéka. Tanúlsága
– hogy igenis, engedni kell a gyereket Istenhez és engedni kell keresni – mert
ösztönösen talán sokkal jobban ráérez dolgokra, mint azt mi hinnénk és tennénk
– helyette.
Halált indultam
keresni és életet találtam.
A sajátomat és a
másét – de legfőbbképpen azt, amelyet még születésemkor elveszítettem.
A gyakori
vonatozások alatt egyik kedvenc meditációs témám volt az, hogy mi lenne ha
hazaérve - egy teljesen idegen
környezetbe csöppennék. Azok akikért jövök, nem lennének, ahova jönnék már nem
létezne – és engem csak úgy – ittfelejtenének. Mit tennék, mire gondolnék, hova
mennék – és hogyan élnék tovább.
Visszacsatolva a
halott távozására – mindig úgy gondolkodtam erről, hogy valahogy így lehet.
Elmegy, de visszanéz – és mindig nagyon lényeges, hogy mi az amit lát. Mert
amit lát, azt hagyta.
Szeretett Nagymamám
távozásakor – legyengülve – katonás rendben a tárgyak körülötte –
megmosakodott, megfésülködött – megfogta a kezemet, bár nem ismert – és
lehúnyta a szemét. Senki nem ordított, toporzékolt – mert még halálában is
mesteri perceket kreált. Ahogy élt, úgy is halt meg.
Soha nem
hangoztatta Isten iránti szeretetét – de élete maga volt a szeretet. Gyakran
ballépésekkel, rossz döntésekkel, gyűlölettel, sok fájdalommal, kudarccal – de
ki mondta, hogy másmilyennek kellett volna lennie. Mert a tanúlság nem a
merevségben lakik, hanem az eleséseket követő felállásokban, a kudarcokat
követő harcokban, és mindenekfelett– a szeretetben.
A gyerekek gyakran kérdeznek halálról, elmúlásról,
öregedésről – és én már nem félek
válaszoktól – mert tudom, hogy ahogy ideje van a születésnek, ideje van
a meghalásnak is. Csak engedni kell áramolni a dolgokat.
És egy másik bejegyzés szeretett Mamimról:
Ma - 8 ev utan eloszor - ujra ereztem valakin
szeretett nagymamam illatat. Sokat es szokszor gondolkodtam, hogy honnan jon ez
es mit hordoz magaban. Illatszer, krem, eletmod, keves jofajta dohany, fuszer
illata?
De nem,
ma rajottem. A lelke illata volt ez. A josage, es a letisztazodott, harcai
mindegyiket megvivott es atfontolt bolcsessegenek illata.
Olyan
asszony lett (sok sok belso harc aran) egy biztos leptekben szarra meno
vilagban - amilyennel ma mar nem talalkozni.
Ma mar
nincsenek ilyen lelek-illatu emberek. Csak a tetteknek van neha ilyen szaga.
Olyankor a lelek feludul es ebbol mindenki buntetlenul taplalkozhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése