Decemberi hónapban megnő az emberek adakozási kedve. És ez így is van rendjén. Segíteni kell és lehet – hiszen annyi elesett, hátrányos helyzetű, beteg, magányos, rossz sorsú ember van – hogy nem az a kihívás, hogy megszervezz egy ilyen akciót, hanem inkább az, hogy kiválaszd a megfelelőt – megtaláljátok egymást.

A gond a továbbiakban csak azzal van, hogy lejár a december – kiürülnek a pénztárcák – sokszor még a szívek is – és az emberek magukba zárkóznak. Se ki, se be... És ez az áldatlan állapot, tart tova márciusig – amikor melegebben kezd sütni a Nap és ki nem csalogatja a belénkfagyott és ránkmeredt ijedt kétségbeesést.

Nem szeretem időszakok ezek... Zsínorban éppen olyanok, mint a január 1. nincs nyitva senki és semmi – az utcák üresek, ahogyan a szivek is – robotok tesznek, vesznek, dolgoznak és élnek – zömében nem kifele – de sajnos, befele sem. Tehát sokunk életében nem áldás és kegyelem – ez a befelefordulás, hanem zárkózottság még önmagunk elől is. Igen...menekülés.

Csakhogy – ezek a hónapok, napok és évek is életünk részei.

Ezekkel is el kell majd számolnunk önmagunk fele.

Adakozás...

Ahogy említettem, a rászoruló megszámlálhatatlanúl sok.

Most trendi az árvaház...

Valószínű köze lehet ebben Csaba testvér áldozatos munkájának is, amiért nyilvánosan is kérem az Istentől az ő áldását.

A lényeg, hogy nem értek egyet.

Én magam is dolgoztam árvákkal évekig. Először egyetemistaként önkénteskedtem, minden délután teljesítve szolgálatot a gyermekek mellett. Majd alkalmazottként – kicsit idősebbekkel folytatva a munkámat.

És azt tapasztaltam – hogy szervezetlenség van ezekben az ünnepek tájéki adakozásban. Hiszen minden csoport, személy, család, baráti kör – kiválaszt egy olyan egyesületet, alapítványt, árvaházat – amit ismer, hallott vagy helyszín szempontjából beazonosít. Majd felpakol, éppen azt, amije van és odaviszi.

Így kapnak az árva gyermekek mondjuk 2o-2o darab hasznavehetetlen vackot – amivel nem tudnak mit kezdeni.

Volt példa rá, hogy külföldről kapott ajándékkal csúfolódtak az adakozó előtt. Egyszerűen nem tudták felmérni az értük hozott áldozatot – a szeretet és összefogást, amellyel adva lett – csak az volt előttük, hogy nekik ez semmire sem lesz jó.

Hogy is lehetne okosan csinálni?

Elsősorban azt hiszem – egy nemkormányzati szervezetek közötti összefogásra lenne szükség – amit ma már pofonegyszerű összehozni

-         ezt követően egy gyújtési pontra – ahova bárki, bármikor, bármit letehet

-         majd egy nélkülözők listájára – melyik egyesület, alapítvány milyen célcsoportja éppen mit igényelne

-         és végül a leosztásra, megköszönésre és reménykedésbe, hogy jövőre is folytatódni fog...

fontos lenne, hogy ne értsük félre egymás gesztusait és egymásért hozott áldozatainkat. Fontos lenne, hogy becsüljük, tiszteljük és megtanuljuk szeretni is egymást.

És fontos lenne – mert rengeteg olyan család nélkülözik NEM CSAK ÜNNEPEKKOR – hanem a lét minden egyes napján, ahonnan nem dobták el a gyermeket, szeretik, nevelik, áldoznak érte – de hozzájuk például nem jut el semmilyen segélyforrás.

Ki érdemli meg jobban?

Kinek van nagyobb szüksége rá?

Kinek igazán árva a sors?

És kinek van nagyobb esélye arra, hogy ember legyen?

Talán mindkettőnek, talán egyiknek sem.

De egy biztos, nekünk még van esélyünk arra, hogy okosan legyünk nagylelkűek – hiszen éppen úgy az sem kerül sokkal többe, hogy csekély ajándékunk a megfelelő helyre jusson el.

És képzeld el mekkora élmény tudatában lenni annak – hogy ebben a hitvány életben – én is jót tehetettem valakivel, akinek ennek köszönhetően egy fokkal élhetőbb lett az élete.

Hát kell ennél nagyobb ünnep?...