Meg kell tanulnuk
hálát adni, azért amink van...
Hogy mennyire
értékes emberek vesznek körül, illetve hogy mennyire ott van minden és mindenki
a helyén – az életünkben, arra csak akkor derűl fény – ha felmerűl annak a
veszélye, hogy elveszítjük azt.
Mennyire rettenetes,
hogy ennyi mindent tudva és megtapasztalva – képesek vagyunk várni, addig, amíg
rendszerint már visszafordíthatatlanúl késő.
Egy adott emberhez
az életünkben, egy-egy kapcsolathoz és viszonyrendszerhez rendszerint nem csak
pozitív vagy csak negatív érzelmek kötnek. Például emiatt annyira nehéz
elmenekülni egy olyan kapcsolatból, ahol bántalmazásnak vagyunk kitéve.
Ha valakit
gyűlölünk, ha valakire neheztelünk – akkor sem ha éppen vita vagy világrengető
veszekedés után vagyunk – a dühön túl, nem csak negatív dolgokat érzünk vagy
élünk meg. Hanem valahol mélyen ott bujkál bennünk a szeretet.
Az a szeretet, amit
egy idő után félünk kimondani – mivel megkövesedik a lelkünkben, lerakódik a
félelem – egy idő után már megélni is képtelenekké válunk – így aztán a
hétköznapokra marad a rutin és a surlódások elviselhetetlen valósága.
Rendszerint vannak
jelei a szaturációnak.
Kisebb meghűlések,
állandósuló gyomorpanaszok vagy egyéb fizikai kísérőtünetek – illetve a lelki
kimerűltség és letargia.
Ezt követi a
hiábavaló aggodalmaskodás.
És sokunknak még ez
sem elég. Folytatjuk a kisebb harcainkat tovább ezerrel – hogy az életnek
biztos esélyt adjunk a jól megérdemelt
sakk-mattra.
Hiába a sok jel –
valami-valaki – mintha egyszerűen meggátolna bennünket abban, hogy elmondjuk
magunknak, a melltünk, a bennünk élő másiknak vagy másikoknak – hogy köszönöm,
örülök, szeretlek, jó itt lenni és jó veled itt lenni...
Nem tudom, hogy az
igazi apokalipszis miről szól. Nem ismerem az emberek vélt és valós félelmeit a
december 21-től – következzen be az bármelyik évben is – de egyet viszont tudok
– nincs is ennél nagyobb szenvedés és fájdalom – minthogy olyan állapotban élj,
hogy képtelen légy szeretni, megbecsülni a másikat és önmagadat.
Ha visszapergeted
az idő fonalát – meg vagyok győződve, hogy kaptál ilyen intő jeleket. Nem is
egyet.
Ne várd meg a
végét.
Menj és vedd eleit.
Mondd el még ma,
amit el kell mondanod.
Bocsáss meg végre
nem tudom hány bekövesedett esztendő után a másiknak és önmagadnak – és adj
esélyt egy új kezdetre, mert megértél rá...
Az apokalipszisrol van Pilinszkynek egy gyonyoru verse, ez jut eszembe. A cimere nem emlekszem, nem tul hosszu, par sor az egesz, es toredekek elnek bennem mint "az a nap mezitelensegunk felmagasztalasa lesz" meg "sirasunk meg egyszer felebreszti a tengert, mielott asztalhoz ulnenk"
VálaszTörléss akkor az angyalok végiglapozzák a világ könyvét:
VálaszTörlésA végső lap sötét, mint az éjfekete éjszaka:
Emberségünk kudarca, világunk utolsó lapja.
Könyörgések elhaló suttogása, üres ölelések morajlása,
Hívó szavaink némasága, hitehagyott csend zaja,
Ez lesz történetünk legutolsó napja.
Tűztől piros jégvirág tölti meg a világ utolsó lapját.
De az utolsó sorban azt mondjuk: Szeretlek.
Nagyon Szeretlek. Mégis Nagyon Szeretlek.
És a következő szavakat elmossák a könnyek.
Ez egyszer az igaz könnyek. Először és utoljára.
Többé nem lesznek igazak. Se hazugak, mert
Nem lesznek többé könnyek.
Azon a napon véget ér a világ.
Onnantól kezdve más lesz minden, mint azelőtt.
A könnyáztatta lap utolsó olvasható szava pedig: MIELŐTT*!
* MIELŐTT
˝A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk felmagasztalása lesz.
A sokaságban senki sem keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.˝
(Pilinszky János)