Házasság paródia

Minden házasság egyszer szépen kilyukad. Na nem egyből – hanem a surlódásoktól – lassan de biztosan.

Hogy marad-e valami folt, amivel el lehet rejteni az éktelen rést, vagy tovább eszi majd az idő vasfoga – hát kérem szépen az elég sok mindentől függ.

A gond már csak azzal a ténnyel van, hogy úgy a lík képződését, mint a továbbszakadást – hatalmas ördögi körök, vagy ha úgy tetszik paradoxonok fonják körül.

Először is – ott van mindjárt az a tény, hogy 2 szabad akartú ember közös döntésén alapszik az indulás. Ahogy a folytatás is. De ebben a matrixban egy meg egy az soha nem kettő. Mert ott vagyok én a légiommal – bennem is olyan harok dúlnak önmagam ellen és önmagammal szemben – amit még én magam is nehezen követek helyenkínt.

Aztán meg ott vagy te – a te seregeddel – hol a saját pártodon, hol azt sem tudod melyik fronton.

És persze ott vannak anyósok meg marionett apósok és a gyermekeid – akik szintén beleteszik kis kezük nyomait minden egyes kialakulóban lévő vitába majd harcba.

És akkor vannak a fementő seregek. Mint a kilencvenes évek elején a magyarok mellett a cigányoké, amikor a románokkal szemben kellett harcolni.

Nem is románok voltak – pardon, hanem Hodac-iak meg Ibönest-iek. Volt egy pont amikor a városi román sem tudta pontosan ki mellett is kellene állnia.

Na éppen így van ez a házasságban is.

Elveszted a lojalitás fogalmának a szimatát.

Megszagoltatták valamikor évekkel, évtizedekkel ezelőtt – de aztán azóta is mind veszít, veszít az intenzitásából – és már nem is tudod pontosan melyik nyomon kell tovább haladnod.

Így képződnek a nagy vakvágányok – és ezáltal szakad a rés.

Egyetlen kiindulási és érkezési pont a rutin. Abban ugyanis tévedni kizárt. Ha azt a viselkedést prezentálom, amit elvárnak tőlem – nincs meglepetés. Ha meg nincs meglepetés – vita sincs. Csak a megszokott. Az a karbantartó fajta. Ami ha nem lenne – pánikot is keltene azonnal.

Vakvágány. Na ez is érdekes.

Mert rendszerint ugyebár kívűlről, de elérhető válszélességből – jönnek szembe más emberek, akik szintén ezekkel a gondokkal küzdenek.

 Mint a kopó a vadászat közben – beülsz velük a bokrok tövébe egy kis tanácskozásra  - hátha ők még tudják hol is találhatod meg az elvesztett szimatodat.

Persze hogy nem tudják.

De ezt nem mondják el.

Csak sokkal késöbb, amikor már együtt találtok egy új szimatot. És ilyenkor rendszerint nagyon késő. Elment a falka, elmentek a vadászok, vége a napnak – és te szépen el kell döntsd, hogy a farkadat behúzod és hazamész a rutinba, vagy új szagok után eredsz.

Nehéééééz dolog.  Mondhatnád. Pedig nem a.

Azonnal félretéve az éhséget és álmosságot a következő dolgokon kell jó mélyen elgondlkozzál:

-         mi van ha nem jó a szimat?

-         Mi van ha ennek a kopónak is vernivaló a rutinja?

-         Mi lesz a falkáddal?

-         És szeretsz te egyáltalán vadászni?

Loholni, izzadni, küzdeni a nagy semmiért?

És akkor amikor ezeket így szépen sorban – büdösen és gyáván kisakkoztad – elmész szépen haza és nem gondolsz semmire.

Mert ha gondolsz – csak a lík lesz nagyobb. A folt meg kitudjamárholisvan? Biztos az a rohadt Pisti tette el megint?

-         hol a folt?

-         Milyen folt?

Na azért...