Hazafele jövet a suliból, minden alkalommal elmeséltetem a gyermekekkel, hogy mit csináltak, hogy telt, kivel játszottak aznap és éppen kibe szerelmesek - hiszen egyikük sem az a hűséges típus, hetente változik a képlet, kitudjamár mitől függően.
Balázs fiammal két kört kell szaladni.
Elsőben azt a választ kapom, hogy semmit nem csináltak, szar volt és ő unta. Aztán ha jól kérdezek – hiszen a kérdésfeltevés módjában van a titok - megnyílik.

Nemrégiben új óvonőt kaptak helyettesíteni. Egy hetet töltöttek együtt. Két kifogása volt a gyermeknek – elsőt átugrotta bemutatkozás után.
Szia – hogy hívak?
Mond meg nekem őszintén, hogy te mit csinálsz a rosszalkodó gyermekekkel?
Mondja az óvonő, hogy rájuk szól, kiabál ha nagyon ideges és büntet. Mire a gyermek – na jó, ezzel már szokva vagyok, akkor maradok – és bement.
A másik kifogása az óvonő vonatot utánzó hangjához kapcsolódott.
Kérdi tőlem, anya – milyen vonat az, amelyik azt mondja sakataka sakataka?
Kacagok.
Mire ő – hát az öregeket már megváltoztatni nem nagyon lehet, az biztos...

Aznap meséli Anna, hogy mit tanultak vallásból. Hogyan teremtette az Isten az embert. Elénekel hozzá egy dalt is – aminek az a lényege, hogy engem és téged is Isten teremtett. Balázs éppen wczik, nagy méltatlankodva kiszól – s szerinted anyáék hol voltak azalatt?
Na ilyen és ezekhez hasonlókra kell válaszolgatni.
De vannak ennél meredekebbek is – mint például a múltkori, amikor büszkén mutatja ágaskodó férfiasságát és így szól:
Majd ha te is azt a szar, lapos cunádat így felállítod, beszélhetsz...
Azóta is mélyeket hallgatok. Inkább...