A munkáról – és annak lelkiismeretéről – már ha van neki(e) ilyen(je)...

Első talákozásaim a munkával messzi győkerekre nyúlnak vissza, még középiskolás koromra.
Mivel édesanyám egyedül nevelt bennünket – három gyermeket – hát kénytelen volt egyszerre három helyen is dolgozni. Sajnos akadtak olyan napok is – amikor egy időben két helyen kellett volna szolgálatot teljesítenie, egy személyben.
Ilyenkor a fogai közé harapta a bátroságát – az akkor még nem feltalált gyorstalpaló képzés nem létező alapjaira és módszereire építve – egy este alatt felkészített, hogy másnap mi az amit tennem kell, helyette, az ő nevében, az ő felhatalamzásával a mellemen.
A piac igazgatóság irodája lett az enyém. Reggel korán jöttek a cigányok, a sepregetők – akiknek ki kellett adni a munkát – beosztva mindegyiket a maga helyére, majd amikor befejezték, leellenőrizni és visszahívni őket estére, ugyanazt a munkát elvégezni. A papíromon ilyen utasítások szerepeltek – nagyfogú cigány – hátsó asztalok, begyes, kerek arcú cigányné – wc helység takarítása...

Ezt követően megjelentek hét órakkor a regátiák, tulcsaiak – megvoltak a szakaszok – káposzta ide, paprika, paradicsom, oda, virágok amoda. Utána tíz órakkor ki kellett menni vámolni. Azaz bérleti díjat gyűjteni az asztalokért. Már akkoriban is ment a megkenés. Anyunak is voltak ilyen kliensei – de ezeket nem vezette fel a mindentudó papíromra. Óriási patáliák törtek ki amiatt, mert az ilyen kenős emberek és asszonyok nem voltak egyből hajlandók fizetni – közölve velem, hogy ők harminc éve piacoznak, de még soha senki nem kért tőlük pénzt, mert ők másképpen intézik. Mondtam – nincs pardon, a törvény az törvény, nálam be kell tartani...
Másnap – amikor kipihentük a fáradalmakat – anyum csak annyit mondott – nagyon ügyes voltál – de a törvény azért van, hogy néha megszegjük, mert ha nem teszed, éhen halsz fiam...
Ez is egy törvény volt. Amit mai napig nehezen tartok be...még az éhkoppom árán is.

Aztán – ahogy nőttem – nőttek a gondok is. Lettem kocsmáros, báros, virágárús, pánkósütő, cukrász – s még mi minden nem...
Ahány hely, annyi szokás és érdekesség. De muszáj volt, mert az egyetemeket el kellett végezni valahogyan. A sok főnök és a velük járó rengeteg tapasztalat mellett ki tudtam mondani egy idő után azt az első számú szabályt, hogy amíg élek, többé soha nőknek nem dolgozom. Pocsék főnökök. Hangulat és hormonvezérelt, családi perpatvarok és szexuális diszfunkciók által meghatározott vezetők. De ekkor – szükséghelyzetben lévén – megszegtem a szabályomat, és kénytelen kellettlen dolgozni kezdtem egy újabb nőnek. Aki rácáfolt és a kivétel szabályát erősítette az összes addig veríték árán összegyűjtött tapasztalatomnak. Nem neheztelt rám, mert képzettebb voltam, vagy fiatalabb, vagy vidámabb és kevésbé gondterhelt. Ember volt és minden helyzetben igyekezett megőrizni ezt a manapság oly ritkán felfedezhető ritka adottságát. Öröm volt neki segíteni álmai beteljesítésében.
Ő volt az egyedüli, akinek lélekből végeztem a lélektől fényévekre eső munkámat. Ekkor jöttem rá, hogy nem muszáj kényszerből dolgozni, lehet élvezetből is. És nem az a lényeg, hogy mit, hanem hogy hogyan.

Amikor végre a pályámra kerültem és saját álmaim építése érdekében kezdtem gyűjtögetni a még silány téglákat – mindig akkor lett rossz, amikor valaki felülről – aki egyáltalán nem volt jártas a kis lépések megtételében – elkezdte leszabályozni, hogy mit hogyan kell tenni és hogyan kell eredméyesen, majd még eredményesebben kihasználni minden egyes fizetett percet.
Ilyenkor bennem és körülöttem is anarhia támadt. Menekülni kezdtünk – minél jobban szorúlt a hurok, annál kevesebbet dolgoztunk. Minél gyakrabban ellenőriztek – annál többet csaltunk. És munkaidőnk nagy része azoknak az álmoknak a szövésével telt el, hogy mi lesz majd, ha elmenekülünk ide, egy olyan helyre, ahol nincs ellenőrzés, nem vernek minden áron béklyóba – és szabadon szárnyalhatunk végre azért, amiért kiképeztek bennünket.

Nem hiszem, hanem tudom, hogy mindenki így van ezzel.
Akkor hát mi a baj?
Mi az a megmagyarázhatatlan űr – Úr és Paraszt között?
Miért gondolja azt minden főnökké lett Paraszt, hogy a szabadság és szabad döntés megfosztása által fog majd a legtöbbet kihozni belőled?
És mi a teendő?

A gyermeknevelésben az ilyen helyzeteket úgy oldom meg a legeredményesebben, hogy az Úrhatnám gyermeket Paraszt helyzetébe, a Parasztot meg Úr pozíciójába helyezem. Tanúlság – ami nekem nem jó, mással sem teszem...
Ők megértik. Csak mi felejtettük volna el?
Hmmm...érdekes.

És ismét:
"A játék végén a paraszt és a király is ugyanabba a dobozba kerülnek vissza."