Amióta az eszemet tudom, imádok törökülésben lenni. Az egyik legkényelmesebb pozició számomra. Mivel rengeteget fáj a gyomrom, már gyermekkorom óta – és mivel bármilyen probléma vagy éppen öröm ér, először gyomorilag reagálom le, a gugolás illetve a törökülés azok a poziciók, amik csökkentik a fájdalomérzetet illetve megadják számomra azt a külső komfortérzést, amire azükségem van a belső konfortom megteremtése érdekében.
Amikor megismertem a férjemet állandóan csodálkozott ezen. Nem tudta felfogni, hogy lehet órák hosszát ebben a helyzetben eltölteni, anélkül, hogy elzsibbadnék, görcsberándulnék, vagy elállna bármely végtagom.
Én ugyanis így főzök, így varrogatok, így írok, tanulok, eszem, iszom, vendégeskedem és látok vendéget, fűzök gyöngyöt és olvasok mesét...
Addig-addig csodákozott, amíg el nem kezdte megszokni, sőt kipróbálni és kényelmesnek találni. A számítógépek annak idején asztalhoz kötöttek, ahol a széken feszengtünk törökülésben. Ma már saját laptopokkal, notebookokkal, ott végezzük a munkánkat a család kedvenc poziciójában, ahol éppen akarjuk.
És a gyerekek is ugyanezt teszik. Megrögzött törökülők. Jár hozzánk egy kislány a szomszédból játszani. Az első dolog amire sikeresen megtanították a gyermekek, az a törökülés volt. Mi így szoktunk ... magyarázták a kicsilánynak és az elsajátította.
A helyzet komikuma, hogy a poziciónak köszönhetően, mind a négyünknek bőrkeményedés van a bokáján. Morbid ugyan, de gyakran mulatozunk afelett, hogy ha baleset ér bennünket és megtalálnak, az orvosok hány de hány hipotézist fognak felállítani a bőrkeményedés megfejtésére, soha ki nem találva a helyeset. Hiszem, hogy ha így lesz, az Én Istenemben lesz kellő humor és megengedi végignézni ezt a helyzetet, mert hab lesz a már nem általunk fogyasztandó tortán.