Nem tudom ugyan,
hogy más hogy is van ezzel – de én nagyon rosszul állok a helyes énképpel és
az életkorom észbentartásával.
Nem is nagyon
szeretem ha fotoznak – mert ott és akkor ugyan nincsen semmi baj, de egy idő
elteltével – ha visszanézem az elkészült fotókat, rendszerint kiakadok. Hogy te
Úristen – hogy nézhettem ki így, amikor én nem is ilyen vagyok.
Ha mélyen magamba
tekintek – sem a 33 éves érett nő van magam előtt, mint reális kép – hanem a
valamikori nagyon fiatal önmagam. Ha velem egyidős kolleganővel van dolgom –
elcsodákozom, hogy mennyire megvénült és tönkrement, meg hát valljam be –
sokkal idősebbnek ítélem meg mint szerény önmagamat.
El-el gondolkodom,
hogy szerencsétlennek – nem lehet könnyű – jól eljárt az idő felette – míg én,
lám-lám...
És ezen a szinte
betegesen fiatal önképemhez társul egy velemszületett vakság is, mert az egyre
gyarapodó ráncaimat leszámítva – még soha nem sokkolt a tűkörképem. A ráncokat
hamar betudom a sok grimasznak – rendszerint ha gondolkozom vagy magyaázok,
ráncolom a homlokomat – és mivel soha nem hordok napszemüveget – gyakran
hunyorítok is.
Szegény jó
nagymamám – ha orvoshoz kellett mennie – előtte mindig felhívta anyumat. Te Évi
– kezdte – most én akkor hány éves is vagyok?...
Na én is így vagyok
ezzel – csak én nem a lányomat kérdem meg (még) hanem megnézem a személyimben. Újabban
meg sem nézem – csak úgy lenézően odavetem – 79-es vagyok...
Soha senki nem mer
visszakérdezni, tehát működik a dolog.
Most, hogy ez az
egész – beteges-e vagy ajándék – nem tudom.
Én ugyanis
gyermekek között gyermek vagyok, felnőttek között nem érzem jól magam – eléggé untat
a miholmennyiésmennyitkelldolgozniéssokkkkaházimunkaésmármegintmegdrágultavillany
szöveg. A divat nem az erősségem – úgy hagy hidegen, ahogy van. Az életről
senki sem szeret beszélni – így hát szívesebben beszélgetek önmagammal. Még soha
nem kellett csalódnom.
Öregek mellett jó –
de egyre kevesebben vannak – hiszen ma holnap én vagyok az idős.
Van a lányomnak egy
osztálytársa. Beszélgetünk róla a napokban. Mondja a lányom, hogy nagyon idős
az anyukája – mert későn született. Mondom, hát hál Istennek, hogy
megszületett...
Nézem az anyukát
ma.
Velem egyidős...
Mondom Anna a
bürködet... Hát idős ez a nő?
Azt mondja igen. Idősebb
mint te sokkal. Olyan vénes. Te pedig olyan gyermekes vagy anya – futsz,
ugrálsz, kacagsz, játszasz. Ő más.
A végkövetkeztetés
most már csak az – hogy jó alaposan tükörbe kell nézzek – és el kell kezdjek én
is úgy viselkedni, ahogy kell – és elvárják tőlem, még ha rettenetes
kényelmetlen is lesz számomra a szerep.
Vagy – és ez is egy
alternatíva – örök hülyegyermek maradok, aminek többek között születtem is...
http://www.youtube.com/watch?v=Xp5u2mL7nQY
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése