Volt nekem – még
elsős koromból datálódoan – egy jó cigány cimborám. Az úgy történt ugyanis,
hogy második héten melléje tettek az iskolapadba, aztán eléje, majd mögéje – és
eltelt a nyolc év. Sikeresen kijárta az iskolát.
Nyolcan voltak testvérek – neki egyedül
sikerült – minden évben egy-egy nagyobb testvér lebukott mellénk – de a gyerek
kötelességtudóan haladt előre a tanulmányaival. N. hallgat rád – mondta a
tanítónő – segítened kell neki. És segítettem.
Állandóan tetvesek voltunk – majd rühösek is –
de kegyetlenül meneteltünk előrefele az iskola kérte kötelességek elvgézésében.
Amikor lejárt egy-egy év – anyukája, aki a tükörgyárban dolgozott – hozott
nekem ajándékba egy egész _punga_ tükröt.
-
Köszönöm Évike, mondta – és
hálásan mosolygott.
Na onnan származik
az én – azóta is gyógyíthatatlan alacsony önértékelésem. Ennyi tükör mellett
kénytelen voltam reális képet kialakítani magamról.
Lejárt a nyolc
osztály – és megszűnt a barátság. Egyszer találkoztunk 12.-ben, bringáztam
valahova. Megölelt és így szólt – megnéztem a bringádat, szólók a telepen (így
beszélt a cigányvölgyről), hogy figyeljenek oda és nehogy ellopják. Most már
nem kell féltsed...
Ismét eltelt néhány
év.
Már a második
egyetemet jártam. Nehéz idők voltak. Munka, öszöndíjharc, tanulás. Éppen
előadásra mentem a Deusba – amikor a Sáros utcában lefékez mellettem egy fekete
Mercedes. Megijedtem. Aztán arra gondoltam, hogy utbaigazítást kér valaki.
Aztán kiugrott N. A nyakamba, ölelt, szorított – megköszönte a nyolc évet.
Kérdi mivel foglalkozom. Mondom pánkót sütök – 3oo lejért, tanulok 1oo lejért
és hát ennyi. Sajnálkozva nézett. Nem értette. Egy világ omlott össze benne.
- Én nem tanultam.
Üzletelek. Ez az autóm. Látod?
S láttam.
Kacagtunk. Igaza volt. És igazam volt. Azóta minden évben új cabrioból integet
és puszit küld – én meg gyalogolok vagy éppen buszozom. De a lényeg, hogy a
belső béke mindkettőnkben benne van. Nem?
http://www.youtube.com/watch?v=Qg44qKSbsdQ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése