Egy furcsa nép vagyunk, mi erdélyiek, természetesen magamat is beleértve.
...
Ma a munkából jövet – egy idős hölgy jött szembe velem. Annyira szűk volt a járda, hogy félre kellett húzodnom, hogy helyet adjak neki. Tűzetesebben megnézve láttam, hogy egy hatalmas csokor van a kezében. Semmi szines szalag, semmi masni, semmi extra – egyszerű piros szegfűk. Pillantásom a virágot átkötő egyszerű vékony szalagra esett – azt szerettem volna látni, hogy fekete-e. Aztán a hölgy öltözetének színe volt a következő. Ugyanis biztosra vettem, hogy déli órában, több mint három szál virággal a kezében nem mehet máshova, mint a temetőbe. Jogos volt az előfeltételezés? Igen.
Mert kérdem én, mikor is kaptál legutóbb virágot bárkitől is, csak úgy mert vagy, életben vagy, öröm és boldogság vagy... Na ugye? Én is.

Amikor gyerekek voltunk – a standard szülinapi ajándék a virág és könyv volt. Volt olyan szülinapom, hogy öt példányban kaptam meg az Ábel a rengetegben című művet – amiben az volt a legjobb – hogy egyet tartottam a wc-n, egyet a konyhában, egyet az ágyban, egyet az íróasztalon, s egyet a táskámban – így aztán mindenhol olvasni tudtam, ahol kedvem szottyant rá.
Hol vannak ma már ezek az ósdi ajándékok??? Még hogy könyv meg virág – na ne röhögtesd magad, kérlek.... Nem?

És szintén gyermekként, amikor a családfők fizetést kaptak – részegen jöttek haza, de hatalmas csokor virággal. Ma már csak részegek vannak – virág az nincs.
Feltételezem, hogy az asszonykák kijelentették, a virágcsokor – férj fejéhez való vagdosását követően, hogy ha még egyszer virággal jönnek haza – megölik. Gondolván arra, hogy inkább ne kapjak virágot, csak részeg ne légy... S erre az lett, hogy többé soha nem hoztak virágot, de részegebbnél-részegebben jöttek haza...

A zuram is, amikor először, másodszor, többedszer virágot hozott – egyszer, nehezebb időben egy nagyon drága csokorral állított haza. Összeszidtam – hogy nem szabad ennyit költeni. Hogy aztán azóta többé soha ne költsön. Kapom a kötelezőt és kész. De legalább nem részeg. Nem? (Ha-ha-ha.)

A virág. Hát – egy virágüzletben dolgozót kérdezve a következő válaszokat kaptam – magyar az nem vásárol, csak temetésre, meg nagyobb névnapokra – a román az vesz, de ott is megvan hogy éppen mire. S akkor van az újgazdag réteg, akik megrendelnek egy akárhányezerlejes csokrot és kész. No comment.
Én – a következőt vallom:
Amíg van az út mentén is egy-egy szál, illetve hát – egy szálra mindenkinek csak fut – próbáljuk keresni egymást még éltünkben, mert aztán a nagy csokor oly keveset ér – a temető dermesztő hidegében.