Nem régiben jól elgondolkodtam azon, hogy ugyebár – kik is az én barátaim.

Onnan indulnék mindenképpen, ahol én magam kezdődtem el – azaz, gyerekkoromtól. Minekutána a szüleim jó korán nemet mondtak az együttélés örömeinek és nehézségeinek – gyermekként abban nőttem fel, hogy édesanyámnak óriási támaszt jelentettek a barátok, barátnők és ezt fennhangon ki is jelentette, ahányszor csak tehette – fiam, barátok nélkül nem lehet.

Aztán, a gyermekkori blokk-barátokat követték az általam választott színesebbnél színesebb baráti társaságok és ebből is egy volt igazán meghatározó, ami néhány évet igencsak lefedett és irányított életemen és az általam választandó életútakon.

Ezt követően bajban voltam. Megbetegdetem, rendesen félrediagnosztizáltak, jó erőssen megijesztettek és a korház folyósoján, egyedül, fázva és remegve – rájöttem, hogy a kurva életbe, itt teljesen egyedül vagyok. Bárki szívesen elkísért volna, mellettem állt volna, de egy köteléket sem éreztem annyira erősnek, hogy ezt a traumát cipelni tudná.

Így barátkoztam meg a bennem, csendben lévő Istennel. Érdekes és meghatározó élmény volt és marad, hiszen örökre nyomot hagyott bennem.

Amikor férjhez mentem már csak néhány kapcsolattal büszkélkedhettem, de ezek a sziklánál is erősebbek voltak. Mindent túléltek. Távolságot, megváltozott életmódot, új kapcsolatokat, döntéseket, elfelejtett és megünnepelt születésnapokat. És úgy tűnt, hogy örökké tartanak.

De nem. Hiszen semmi sem tart örökké, ami emberi – talán így, a barátság sem.

És akkor, amikor már nem is gondolkodtam ezen – valaki félig lenézően, félig számonkérően kijelentette, hogy tévesen cselekszem, hiszen mi lesz velem barátok nélkül, ha például elválok. Ki fog mellettem állni...

Na bazdmeg – ezen még soha nem gondolkodtam el ilyen módon, pedig hát visszadobott a kérdés a győkereimhez.

S akkor jól eltettem magamban mindent, ami a témával kapcsolatos volt – igyekezvén nem hirtelen kitermelni rá az elhamarkodott választ.

Eltelt két esztendő. Jó sok minden történt. Emberek mentek és jöttek, vannak, akiket gőzőm sincs, hogy hova tegyek, ahogy azt sem, hogy éppen meddig maradnak.

De egy nagyon fontos dolgot kitermeltem, ami igen közel áll ahhoz a válaszhoz, amit kiböjtöltem.

Igyekszem abból gazdálkodni – és lehetőleg okosan, amim van.

Ma már nem kategórizálok, ahogyan régen tettem – te haver, ti barátok, te nagyon jó barát.

Nem.

A helyzetek adnak ezekre a dolgokra igen őszinte válaszokat.

És onnan tudom, hogy ki mellettem és ki ellenem, hogy ma már nem hiszek ezekben a fogalmakban sem.

Igyekszem hinni magamban, hinni abban, hogy a házasságokért nap mint nap kell küzdeni és hogy mindig vannak emberek, akik melletted állnak, ha szükséged van rájuk.

A legfontosabb mégis mindenekfelett az, hogy te magad állj magad mellett.

Legyen időd megismerni, megszelidíteni és megszeretgetni azt aki vagy és akivé lettél – mert a legnagyobb viharok közepette – te fogod  a kormányt, a legénység meg előbb utóbb felismeri, ha küzdeni és menteni akar – ki-ki a maga szerepét és dolgát.