Együtt dolgoztam az
utóbbi időben egy olyan csoporttal, mely zömében végzős, középiskolás diákokból
állt.
Meglepett az
életkorukat meghazudtoló érettségük, a nyitottságuk, a motiváltságuk és
élniakarásuk, a tolerancia, melyről állandó bizonyságot adtak és a
jólneveltségük – melynek állítólag már híre-hamva sincs a mai fiatalság
körében.
De van...
Itt voltak ezek a
véletlenszerűen összeválogatott gyermekek – fiúk és lányok, akik az örök
értékek és a jövőbe és következő generációba vetett hitemet erősítették.
Kedves 65-72-es
generáció – csodálatos munkát végeztetek, mondjon akárki, akármit...
Nos – ezek lettek
volna a pozitívumok.
De sajnos vannak
nagyon aggasztó dolgok is.
A bennük lévő
bizonytalanság, félelem, tanácstalanság, és a sok fel nem dolgozott fájdalom,
gyász és őket ért sérelem, trauma.
Hogy mindez, minden
bizonnyal értékesebbé teszi őket – igen, hiszem. De nem ma, hanem idővel. Ma
még szenvednek. Sőt – még néhány jó gazdag esztendő – a meg nem értettség, el
nem fogadottság, kirekesztettség és halálos életfájdalom ideje.
Talán el sem múlik
soha sem.
Az enyém is
elevenen él bennem, megvan – most már el sem engedném...
De Isten a
megmondhatója milyen út is vezetett ide...
De...szükségük
lenne valakire, akinek el merjék mondani ami aggasztja őket.
Hogy nem dolgozták
fel sohasem a szeretett dédszülő vagy nagyszülő korai halálát, hogy lüktetve
fáj, hogy apa soha nincs otthon, hogy nem mondhatják el senkinek őszintén, hogy
valójában fogalmuk sincs mivel is szeretnének foglalkozni, hol is folytassák
majd a tanulmányaikat – hogy nincs kinek feltegyék a tényleg komoly és
tapasztalatot igénylő kérdéseiket – és hogy fájdalmukra valójában nincs is
gyógyír.
Annak idején amikor
én a második egggggyetemet végeztem – büszkén terjedt a hír, hogy a
középiskolákba, majd minden iskolába szakembert helyeznek – és alkalma lesz
egészen közelről megismerni és segítni a gyermekeket – kicsitől-nagyig.
Biztos vannak
helyek, ahol ezt sikerült megvalósítani.
Itt nem.
És ez a középiskola
– értelmes és tehetséges diákjai miatt – valahogy mindigis a
legveszélyeztetettebb zónák közé tartozott. Mi is innen tanultunk meg mindent –
ami akkor kellett az önpusztításhoz – különböző művészeti szinteken.
Amikor ilyen
helyzetekkel szembesülök – hogy egy sima képzés keretei között megjelennek
ilyen mély lelki tartalmak – azt érzem, mint a hülye gyermekek
szellemidézéskor. Megdöbbent az energia, amelyből ezek a sebek táplálkoznak és
törnek hívatlanul a felszínre.
Nagyon sok az el
nem sírt, a ki nem mondott, a meg nem élt és az el nem fájt gyász, fájdalom,
seb, tályog.
Ha most nem
foglalkoznak vele – a késöbbiekben – amikor legkevésbbé számítanak rá – még
ennél is nagyobb erővel tör a felszínre – repesztve gátat és elsodorva mindent,
ami utjába áll.
Mit látnék egyszerű
megoldásnak?
A beszélgetést és
őszinteséget.
Nem kizárólag
szakemberrel. Hanem - a
szülő a gyermekkel
és a gyermek a szülővel.
Nem lekezelve,
egymásba folytva a szót és vitát generálva – mely menekülésbe torkoll, hanem
normál, őszinte, egyenrangú beszélgetésbe.
Amikor el merjük mondani
egymásnak – hogy mik a félelmeink és vágyaink és mire szeretnénk valódi
gyógyírt, ahhoz, hogy legyen erőnk továbbmenni.
Mert – s most nem
hazabeszélek... – mióta virágzott fel a lélekgyógyászok csillaga? Amióta van
villany, vannak utilitások – média, net, cyber - de nincs a legfontosabb –
közelség, őszinteség, megértés.
Szegény szülők...
És – igen, szegény
gyermekek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése