2012. november 24., szombat


Együtt dolgoztam az utóbbi időben egy olyan csoporttal, mely zömében végzős, középiskolás diákokból állt.
Meglepett az életkorukat meghazudtoló érettségük, a nyitottságuk, a motiváltságuk és élniakarásuk, a tolerancia, melyről állandó bizonyságot adtak és a jólneveltségük – melynek állítólag már híre-hamva sincs a mai fiatalság körében.
De van...

Itt voltak ezek a véletlenszerűen összeválogatott gyermekek – fiúk és lányok, akik az örök értékek és a jövőbe és következő generációba vetett hitemet erősítették.
Kedves 65-72-es generáció – csodálatos munkát végeztetek, mondjon akárki, akármit...

Nos – ezek lettek volna a pozitívumok.
De sajnos vannak nagyon aggasztó dolgok is.
A bennük lévő bizonytalanság, félelem, tanácstalanság, és a sok fel nem dolgozott fájdalom, gyász és őket ért sérelem, trauma.
Hogy mindez, minden bizonnyal értékesebbé teszi őket – igen, hiszem. De nem ma, hanem idővel. Ma még szenvednek. Sőt – még néhány jó gazdag esztendő – a meg nem értettség, el nem fogadottság, kirekesztettség és halálos életfájdalom ideje.
Talán el sem múlik soha sem.
Az enyém is elevenen él bennem, megvan – most már el sem engedném...
De Isten a megmondhatója milyen út is vezetett ide...

De...szükségük lenne valakire, akinek el merjék mondani ami aggasztja őket.
Hogy nem dolgozták fel sohasem a szeretett dédszülő vagy nagyszülő korai halálát, hogy lüktetve fáj, hogy apa soha nincs otthon, hogy nem mondhatják el senkinek őszintén, hogy valójában fogalmuk sincs mivel is szeretnének foglalkozni, hol is folytassák majd a tanulmányaikat – hogy nincs kinek feltegyék a tényleg komoly és tapasztalatot igénylő kérdéseiket – és hogy fájdalmukra valójában nincs is gyógyír.

Annak idején amikor én a második egggggyetemet végeztem – büszkén terjedt a hír, hogy a középiskolákba, majd minden iskolába szakembert helyeznek – és alkalma lesz egészen közelről megismerni és segítni a gyermekeket – kicsitől-nagyig.
Biztos vannak helyek, ahol ezt sikerült megvalósítani.
Itt nem.
És ez a középiskola – értelmes és tehetséges diákjai miatt – valahogy mindigis a legveszélyeztetettebb zónák közé tartozott. Mi is innen tanultunk meg mindent – ami akkor kellett az önpusztításhoz – különböző művészeti szinteken.

Amikor ilyen helyzetekkel szembesülök – hogy egy sima képzés keretei között megjelennek ilyen mély lelki tartalmak – azt érzem, mint a hülye gyermekek szellemidézéskor. Megdöbbent az energia, amelyből ezek a sebek táplálkoznak és törnek hívatlanul a felszínre.

Nagyon sok az el nem sírt, a ki nem mondott, a meg nem élt és az el nem fájt gyász, fájdalom, seb, tályog.
Ha most nem foglalkoznak vele – a késöbbiekben – amikor legkevésbbé számítanak rá – még ennél is nagyobb erővel tör a felszínre – repesztve gátat és elsodorva mindent, ami utjába áll.
Mit látnék egyszerű megoldásnak?
A beszélgetést és őszinteséget.
Nem kizárólag szakemberrel. Hanem - a
szülő a gyermekkel és a gyermek a szülővel.
Nem lekezelve, egymásba folytva a szót és vitát generálva – mely menekülésbe torkoll, hanem normál, őszinte, egyenrangú beszélgetésbe.
Amikor el merjük mondani egymásnak – hogy mik a félelmeink és vágyaink és mire szeretnénk valódi gyógyírt, ahhoz, hogy legyen erőnk továbbmenni.

Mert – s most nem hazabeszélek... – mióta virágzott fel a lélekgyógyászok csillaga? Amióta van villany, vannak utilitások – média, net, cyber - de nincs a legfontosabb – közelség, őszinteség, megértés.

Szegény szülők...
És – igen, szegény gyermekek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése