Fojtogató ölelések 

Annak idején amikor én éppen a legbrutálisabb korban voltam – még nagyon sok mindent lehetett csinálni bűntetlenűl. Már helyenként hallatszottak ugyan hangok, hogy ilyen vagy olyan dolgok miatt bűntetás jár – de ezt valahogy senki sem vette komolyan. Ha bajban voltunk – valahogy mindig sikerült kievickélni belőle – egy ilyen ismerőssel, egy olyan relációval – és határtalan szerencsével.

Ha a gyermekeim hasonló helyzeteknek lennének kitéve – hát belehalnék a fájdalomba. Ugyanis fogalmam sem lenne hogyan mentsem meg őket és hajítsam minél távolabb azoktól a veszélyektől, amelyek mindegyike – a vesztüket okozhatná.

Hogy mi hajtott bele engem és a hozzám hasonlókat – tisztában vagyok vele. A rendszertelenség – azaz a családjainkban és az életünkben uralkodó anómia. Értékes emberek, jó háttérrel -  egyszer csak elindulnak határtfeszegetni – még az életük árán is.

A feeling amit kergettünk egyénenként és bandailag – a szabadság és társadalmi normák teljes megvetése volt.

Ki akart a szüleire hasonlítani – akik délután 4 órakkor hazakerülve – egy általuk is megvetett és gyűlőlt munkahelyről, kollegiális viszonyokból – bánatukban beültek a tv elé, megnéztek zsinorban 3 brazil remekművet – majd rámordultak a házastrásukra – aminek az lett a vége, hogy ott folytatódott a 3o éves vita, ahol azelőtt való nap abbamaradt- és a nap végére – közösen vagy páros magányban bekaptak valamit – pia, nyugtató, altató – amitől elvárták, hogy azonnal jobb legyen.

És nem lett...

Amikor a gyermek csillogó szemmel a jövőjéről mesélt – eléje volt téve a szülő naprakész munkakönyve – aki lehúzott becsületben 3o-4o évet a megvetett helyen – nem ismerve fáradtságot, undort vagy lustaságot.

-         nem lehet felelőtlenűl dönteni

-         nem lehet változtatgatni a munkahelyeidet

-         nem lehet nem tudni, hogy mi akarsz lenni

-         és pláné nem lehet bandázni egy életen át... – mondogatták...

nos ezek voltak akkoriban – és ezektől menekült szinte minden fiatal esténként otthonról – amikor Vásárhelyen megtelt a Nyárikert, Vagon, Conti, Grand...s ez csak egy pár a sok menekülési útvonal közül.

Ma már nem divat a felnőttek körében – 3o év legyúrása egy adott munkahelyen – nem divat a legkésöbb 4 órakkor való hazaérés sem, ahogy a házasság kínzása sem – de gyakori az anyák kilépése a női és anyai teendők mellől és a baráti kapcsolatok netre vagy okostelefonra való korlátozódása.

S hogy mi a teendő?

Hát a következő pár dolog mindenképp:

-         a változás beengedése gyermekeink életébe

-         az egymásrafigyelés – hiszen idézzük csak fel milyen folytogató volt a családon belüli társas magány...

-         az ablakaink kitárása a világra – hiszen ha a gyermekedet magányosnak és netrekorlátozottnak véled – az első kérdés az: neked vannak barátaid? Neked van életed? Vagy együtt keresitek – egymás elvesztett társaságát egy olyan helyen, ahol biztos nem fogjátok meglelni...

- és ... nem utolsó sorban az önmagunkkal való szisztematikus szembenézés – azzal a nemes célzattal, hogy életünk, ha már ennyire véges legalább őszinte mederben folyon, ha már kénytelenek vagyunk végigjátszani ezt a sokszor abszúrdnak tűnő darabot.

http://www.youtube.com/watch?v=Naf_WiEb9Qs